Angyal a Pokolban 1. rész

– Megmondtam, hogy maradj otthon! – Vágta az idősebb angyal a fiatal szemébe, miközben több társukkal együtt az erdei tisztás felé repültek, ahonnan a csata zajai hallatszottak, de mostanra már csendesség borult rá.

– Ne parancsolgass folyton! Én is ugyanolyan harcos vagyok, akár csak te!

– Elég már! – Szállt be a vitába egy kerek, jóságos arcú angyal is.

– Uriha, mondd meg neki, hogy szálljon le rólam! – Mutatott vádlón, s felettébb gyerekesen bátyjára Anaiel.

– Inkább a feladatra figyeljetek, minthogy egymást tépjétek. Nem ér rá később? – Szólt rájuk Karmai, az öt angyal közül a legkomolyabb, mikor elegánsan földet értek.

A csata a romokból ítélve közepes nagyságú és intenzitású lehetett, az erdőt egy részen kiégették az angyalok és démonok energiahullámai. A felperzselt földet kettétört fegyverek, ruhafoszlányok és holtak tarkították. Három megtépázott angyal mozgott még a csatatéren, ketten rögtön hozzájuk siettek, a fiatal angyalka pedig nekilátott a túlélők keresésének. Energiáit kiterjesztette és finomra hangolta, így érzékelhette, ha valaki a közelben lélegzik. Persze megtanulta megkülönböztetni az angyalok légzését a kisebb állatokétól, de nem kellett nagyon erőlködnie, a csata alatt az állatok elmenekültek a helyszínről. Ahogy kissé eltávolodott a többiektől, egy fákkal övezett részen három angyalt és egy démont talált, mind halottak voltak. Illetve… nem is. A démon alig hallhatóan, de lélegzett.

Anaiel odalépett hozzá, és próbálta kirángatni az angyaltestek közül, de végül segítségért kiáltott, s Uriha érkezett oda.

– Mi történt?

– Hát, azt hiszem harcoltak, és végül a démon legyőzte a mieinket, de ő is megsebesült.

– Jó, gyere, segítek elvinni a testeket, Karmai nyitott egy Portált.

– De…

– Mi az?

– Hát… fel kéne vinnünk őt is – bökött fejével a démonra.

– Ezt komolyan gondoltad?

– Igen! Elvégre te mondogattad mindig, hogy az angyalok irgalmasak. Hát akkor most hadd gyakoroljam!

– Én nem bánom. De a felelősséget neked kell vállalnod érte.

– Rendben!

Azzal a két angyal a fényből lévő átjáróhoz cipelte a holttesteket, melyeket feljuttattak a mennybe, hogy ott temessék el őket. Cassiel nagy szemeket meresztett, mikor öccse és Uriha megjelentek a démonnal.

– Anaiel! Mi a jó eget művelsz?

– Gyakorlom az irgalmasságot! – Feleselt vissza a fiatal angyal, majd az eszméletlen démon karját nyakán átvetve belépett a portálba, egy kék sugárnyalábba, mely a Mennyet és a Földet kötötte össze, és pillanatok alatt kilépett egy gyönyörű, örökké virágzó kertbe. A nap sugarai finoman megtörtek a fák levelein, melyeket a szél rezegtetett. Anaiel egy hatalmas, fehér épülethez tartott, ott volt a harcos angyalok szállása, tehát az övé és Cassielé is.

A fiú belépett a szobájukba, és nagyot szusszanva óvatosan leeresztette terhét az ágyára. Tekintetével végigpásztázta a démont, és elégedetten konstatálta, hogy az angyalok hősiesen küzdöttek: a férfi testén több mély vágás és hatalmas zúzódott seb is volt, a ruhájából alig maradt valami. Anaiel levágta róla a maradék felsőt, és óvatosan lemosta a felsőtestét. Egy vágás azonban a csípőjétől a combja közepéig tartott, így le kellett vennie a nadrágját és az alsóját is. Először irul-pirult a látványtól, aztán megemberelte magát, és gyorsan befejezte a fertőtlenítést és kötözést, majd a bátyja szekrényéből kölcsönzött hálóinget feladta a démonra, és késznek nyilvánította a segítségnyújtást.
Cassiel elment jelentést tenni, s nem először morgott közben öccse makacsságán. Mivel minden angyalnak volt egy meghatározó tulajdonsága, s ezek alapján osztották be különböző feladatokra, az életnek elvileg karikacsapásként kellett volna haladnia. Igen ám, de míg Uriha a türelem, Cassiel pedig a precízség birtokában volt, Anaielnek a hatalmas mennyiségű igazságérzet jutott. Remek törvényhozó vagy bíra vált volna belőle, ha nem lett volna még olyan fiatal, és nem kell még tanulnia – és szülei iránti tiszteletből nem akar mindenáron ő is harcossá válni. Cassiel tizenkét éves volt, mikor az apjuk, és tizennégy, mikor az anyjuk is meghalt a csatákban, s ezzel rászakadt az akkor hét éves kisöccse nevelése, aminek igyekezett minél jobban eleget tenni. Most is csak huszonhárom volt, de így is rettentő mód bosszantotta tizenhat éves kamasz öcsikéjének mindennapos nyafogása. Az igazságérzetéhez a szabályszeretet sajnos nem társult, s mindent úgy tett, ahogy ő jónak látta, így Cassiel kételkedett benne, hogy lesz-e belőle valaha is tanácstag. Anaielt taszították a rideg észérvek és a merev szabályok, jobb szerette magát a saját elveihez tartani. Egyszer tíz éves korában leszaggatta anyja rózsakertjéből a legszebb virágokat, amiket Cassiel addig féltő gondossággal ápolgatott, mint emléket a szüleiktől, és elvitte a legjobb barátjának, aki beteg volt. Cassiel csak azért nem kiabált vele, mert Shiriel egy hét múlva meghalt, amitől öccse még jobban magába fordult, s a végén már nem barátkozott senkivel, hiába mondta el neki ezerszer is, hogy Shiriel halálához semmi köze nem volt, az angyal egyszerűen beteg volt, ezért hunyt el. Anaiel innentől kezdve még kevesebbet játszott a többiekkel, inkább az ő társaságát kereste, s bár felnőve azért már több angyallal volt barátibb viszonyban, mindenkivel megtartotta a két lépés távolságot. Ez alól kivétel talán Uriha volt, aki szüleik halála után felkarolta őket, és nagybácsiként segített nekik talpra állni. Ha épp olyan kedve volt, Anaiel remekül el tudott beszélgetni a pufók angyallal, aki szívesen hallgatta meg a problémáit, és adott neki tanácsokat, mikor igényelte.

– Minden rendben? – Dugta be a fejét az említett kerek arcú angyal az ajtón, s Anaiel most hálást volt az ellenőrzésért. Nem volt biztos benne, hogy mindent jól csinált, de Urihától csak kapott egy beleegyező biccentést a kötések láttán.

– Igen, azt hiszem. Bár… nem kéne neki valamilyen gyógyszert adni? Vagy talán kristályvizet?

– Nem, vizet azt semmiképp. A démonok kissé máshogy működnek, mint mi, angyalok. Mindjárt hozok neki valami testesebb bort, inkább azzal itasd.

Anaielt annyira lefoglalta újdonsült vendége, hogy elfelejtette megkérdezni az idősebb angyalt, honnan ilyen pontosak az értesülései. Később a bátyja is benézett, de mivel látta, hogy Uriha is ott tüsténkedik körülötte, inkább csak egy bosszús pillantást vetett öccsére, de nem állt le vele vitázni. Rettentő veszélyes dolog volt csak úgy a Mennybe hozni egy démont, a Nagytanács már tárgyalta is az ügyet, de ők sem voltak biztosak benne, mit kéne tenniük vele – már ha egyáltalán túléli a sérüléseit.

Anaiel pontosan követte Uriha utasításait, így amikor annak el kellett mennie, nem esett kétségbe, békésen itatgatta a démont a borral. Ahogy jobban szemügyre vette, észrevette, mennyivel magasabb nála – na nem mintha ez nem tűnt volna fel neki, amikor felcipelte ide, de most rájött, hogy nagyjából csupán az álláig érhet. Mindig is bosszantotta az apró termete, de reménykedett benne, hogy nő majd még, így inkább visszafordította a tekintetét az előtte heverő férfire – nagyjából a bátyjával lehetett egyidős. Szép selymes fekete haja volt, amit úgy-ahogy sikerült megszabadítania az ágaktól, a bőre szürkésebb, sötétebb volt az övénél. Le merte volna fogadni, hogy a szeme vörös vagy fekete. Mivel vendége semmi izgalmasat nem nyújtott, egy idő után úgy döntött, Uriha után megy. Az ajtót gondosan kulcsra zárta, remélte, hogy a többiek semmit nem kotyogtak el a démonról, mert akkor lesz itt ám nagy csődület. A nem harcos angyalok szinte soha nem is láttak még Pokolbélit, és biztosan jól meg akarnák tapogatni, vajon igazi-e.

Mikor fél órával – és egy alapos fejmosással a bátyja részéről – később visszatért a szobájába, a démon épp éledezett. Szemét óvatosan nyitogatta, próbálva menekülni a bántó fény elől. Mikor sikerült fókuszálnia, a fekete tekintet rögtön megtalálta a kéket, és meglepetten, értetlenül bámult bele.
– Szia! Hogy érzed magad? – Mivel valószínűleg egyikük sem ismerte a másik nyelvét, így áthidaló megoldásként emberi nyelven beszélgettek egymással az angyalok és a démonok, ha véletlenül összekerültek, és eljutottak a tárgyalásig. A démon kerekre tágult szemmel bámulta őt, így Anaiel zavartan elmesélte, hogyan találtak rá, s mit tettek vele ébredéséig.
– Én… Köszönöm – talált végre a hangjára, mire az angyal csak kedvesen rámosolygott. Ellenőrizte a testhőmérsékletét, kicserélte a csípőjén és combján az átvérzett kötést, majd fekvő helyzetbe tuszkolta a már csak félig magánál lévő démont. Az alapvető segítségnyújtással tisztában volt, de még soha nem kellett ápolnia senkit, ez pedig hihetetlen felelősségtudattal ruházta fel. Tudta, hogy Uriha komolyan gondolta, mikor az ő felelősségének mondta a démont, de még ez sem tántorította el. Minden sebesültet el kell látniuk, és ez alól most ő sem volt kivétel. Nézte a démon nyúzott arcát, akinek még a nevét sem tudta, de megmentette, mert ez volt a helyes. A bátyja mindig mindent túlaggódott, ő úgy gondolta, ha páciense elég jól lesz már, egyszerűen csak szabadon engedik, az angyali beszédet úgy sem érti, s mivel egész végig a szobájukba lesz zárva, nem vihet az urához sok információt. Tudta, hogyha Cassiel össze szeretné kötni valakivel az életét, akkor majd saját szobába kell költöznie, de eddig ez a felállás tökéletesen megfelelt neki. Szerette lefekvés után még átbeszélni a napot a bátyjával, akiről lement az egésznapos stressz, és az esetleges mókás epizódokat is ilyenkor szokta megosztani vele. Anaiel véleménye szerint a bátyja remek vezetővé válhatna, ha nem aggodalmaskodna ennyit a dolgokon, és nem akarna mindig mindent tökéletesen végezni.
Mivel jobb dolga nem volt, Cassiel szeme elé meg nem mert kerülni, így elővette asztalából az olvasásra előirányozott könyveit – Uriha heti háromszor tanította mindenfélére, és ő ajánlott neki olvasnivalókat is szép számmal, mert csak úgy falta a könyveket.
Estére a bátyja is előkerült, nem túl fényes hangulatban, nem is mentek el a közös étkezőig, hanem a szobájukban költötték el a meglehetősen fagyos hangulatú vacsorát. Aztán lámpaoltás után, mikor odavackolta magát az oldalához – hisz ágyát még mindig az ismeretlen démon bitorolta – Cassiel is felengedett, s hangot adott a félelmeinek, amin barátságos hangol elvitatkozgattak.
– És mi van, ha éjjel megöl minket?
– Kétlem, hogy meg bírna emelni bármit is, amivel árthatna nekünk, de tegyük fel, ha valóban sikerül olyan gyorsan kiviteleznie, hogy egyikünk se ébredjen fel, vagy ha meg is tesszük, ne legyen időnk segítségért kiáltani, akkor sem jutna messzire. Ez a hely kész útvesztő, és egész biztosan belebotlana a járőröző őrökbe is, akik valószínűleg behatolónak néznék és rövid úton likvidálnák. Tehát egész egyszerűen nem éri meg neki megtámadni minket – vigyorgott győzelmesen a sötétbe Anaiel, meghallva bátyja kelletlen, helyeslő motyogását. Régen aludtak már így összebújva, kicsit furcsa is volt, hogy nem tud úgy fordulni, ahogy akar, de a fárasztó nap után hamar elnyomta az álom.
A következő napokban Cassiel igyekezett távoltartani öccsét a csatatértől, s inkább rettenetes mennyiségű tanulni- és gyakorolnivalóval halmozta el. Anaiel szívesen és gyorsan tanult, Uriha is jó mestere volt, Karmai pedig a fizikai képességeit segített fejleszteni neki, mikor épp ráért. A démon csak rövid szakaszokra tért magához, a nap legnagyobb részét átaludta. A fürdőben az angyalra támaszkodva már el tudta végezni a szükséges dolgait, s bár Anaielnek az elején égett az arca, gyorsan belerázódott. Felelősséget vállalt érte, s nem volt olyan elviselhetetlen a közelsége sem, mint ahogy ő gondolta. Közben kiderült, hogy a démont Mydeliornak hívják, s egyszerű katonának mondta magát. Sokat nem beszélgettek, Anaiel vigyázott, hogy semmi lényeges információt ne adjon meg neki, de ettől függetlenül szívesen mesélt neki a mindennapjairól. Mydelior elmesélte neki, hogy neki két bátyja van, ő a legkisebb gyerek, a középső bátyjának, Merricknek már felesége és kisgyermeke is van, és a legidősebb bátyja, Mescanus már az ő fülét rágja, annak ellenére, hogy még ő sem házas.
Beszédéből kitűnt, hogy ugyanolyan közel áll a testvéreihez, mint Anaiel a bátyjához, s ez elgondolkoztatta az angyalt. Ténylegesen csata közelébe még nem eresztették, maximum a végét kapta el egynek-egynek, de leginkább a romeltakarításban segített, mert könnyedén ráhangolódott mások életjeleire. S míg világéletében azt hallotta, hogy a démonok csak ölnek, csalnak és paráználkodnak, most eggyel beszélgetve kiderül, mennyi mindenben hasonlítanak. Igaz, megtartotta tőle a távolságot, de valahogy megkedvelte, mert udvariasan bánt vele, értelmesen beszélt, és egyáltalán semmi olyat nem tett, amiről tanultak, hogy egy démon megteszi velük, amint a karmai közé kerül.
Egyik nap épp a Karmaijal való edzésből ment haza, jól tudva, hogy a bátyja még adminisztrál, vagy jó ég tudja, miket csinál épp, s a kedvenc útvonalán ment, ami benyúlt a vezetőségi folyosókra is. Egyrészt itt összefuthatott Cassiellel, s esetleg kérlelhette, hogy jöjjön haza hamarább, illetve innen csodás kilátás nyúlt a rózsakertre. Mindig halkan közlekedett, mert nem akart belezavarni senkinek a munkájába, s ösztönösen meghúzódott a sarokban, mikor a folyosóról beszélgetést hallott. Aztán csak bámult maga elé kikerekedett szemekkel, erősen harapva ajkait, hogy felháborodásában ne kiáltson a két hivatalnokra, akik nyilvánvalóan a Nagytanács ülésén voltak írnokok, s épp a tanács döntését beszélték meg.
– Szerintem akkor sem jó ötlet ezzel zsarolni a Poklot. Sosem sikerült még egyik félnek sem győzedelmeskedni a másik felett…
– Igen, de még soha nem is kaptunk el élve démont. Kiszedhetjük belőle a titkokat, amiket megismert, és ha szerencsénk van, még a Nagyurat is kiugraszthatjuk a bokorból…
A két beszélgető hangja elhalt, de Anaiel sokáig állt még hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal, mire észbe kapott, és a leggyorsabb úton visszasietett Mydeliorhoz. Közben magában fortyogott, mert még mindig nem akart hinni a fülének. Még hogy az angyalok szende, ártatlan lények! Most akarnak politikai célokból megkínozni, és valószínűleg megölni egy sebesült démont, pedig a Nagykódex szerint minden sebesültet a rendelkezésre álló erőforrások segítségével a lehető legjobban kell ellátni. A démonok persze ezúttal kivételek lennének?
Mire a szobájukhoz ért, már szabályosan a haját tépte. Rossz szokása volt, hogyha erősen gondolkodott, vagy felbosszantotta valami, füléig érő tincseit csavargatta és húzogatta, aminek nem is volt tudatában, míg egy marék haj nem volt a kezében. Mydelior rögtön észrevette, hogy valami felzaklatta őt, de kérdésére csak legyintett, s fel-alá kezdett mászkálni a helyiségben. A démon már egész jó volt, de még mindig lassan, nyögve mozdult, és mosdatásra szorult. Amit a többiek persze nem tudtak, Anaiel egyedül intézett mindent, csupán az étrendjét állította össze Uriha, mert a démonok inkább a nehéz, föld típusú ételeket kedvelték.
Már véresre rágta a száját és jó pár hajszála pihent a markában, mire épkézláb tervet kovácsolt. Mivel megmenteni a Nagytanács döntésétől nem tudná, hisz ő csak egy mezei angyalka, ráadásul elég fiatal, semmi tekintélye nincs, így az a legjobb, ha megszökteti. A Portálok folyamatosan nyíltak és csukódtak a kertekben, és a Kis Fürdőház épülete elég távol esett az őrszemektől, viszont kedvelt érkezési helyszín volt.
Mydelior nem tűnt túl meglepettnek, mikor közölte vele, mit tervez vele az Angyali Nagytanács, de annál jobban kerekedett a szeme, mikor meghallotta a tervet a megmentésére.
– Miért csinálod ezt? – Nézett a szőkére komolyan, aki a megfelelő távozási időponton tipródott. A dacos kékek az ő fekete szemeibe mélyedtek, s csak ennyit vágott oda neki:
– Mert ez igazságtalan! Most pedig tégy úgy, mintha alig bírnál mozogni, és ne szólj senkinek egy szót se, tégy úgy, mintha nem értenél!
Ezt nem volt nehéz kivitelezni, mert Mydelior nem sétált eddig sokat, maximum a szobában, mikor magában volt, s nem tudott aludni, valamint angyalul is rendkívül keveset beszélt. Mire egyáltalán kiértek a főépületből és a fürdőház felé vették az irányt, már alig állt a lábán, de Anaiel meg sem rezzent, csak állkapcsát összeszorítva húzta tovább maga után. Háromszor állították meg az őrök, míg az angyal röviden magyarázkodott, majd tovább engedték őket. Nem igazán értette, minek van szükség őrökre, hisz láthatóan ő az egyetlen betolakodó, de mivel náluk a palotában is voltak, így nem időzött a problémán sokat.
Azonban az angyal ahelyett, hogy bement volna a fürdőépületbe, ami meglehetősen kihaltnak tűnt a napnak ebben a szakaszában, betuszkolta egy bokorcsoportba, és csendre intette.
– Ha egy Portál elég közel megnyílik hozzánk, s minden angyal kilép belőle, még lesz egy kis időnk, mielőtt bezáródna. Mindenképpen bele kell dobnunk valamit, mert amíg bármi van benne, nyitva marad – azzal a markába nyomott egy halom követ, hogy reméli, jó célba dobó, majd otthagyta, s egy közeli fa ágain keresett magának búvóhelyet.
Nagyjából fél órát kellett kuporogniuk rettentő kényelmetlen testhelyzetben, hang nélkül, mire végre pont kettejük között nyílt egy portál, s kiszállt négy elégedett, tréfálkozó angyal. Úgy okoskodott, hogy felfedezők lehettek, mert elégedettek voltak, s épp kuncogtak valamin, eszükben nem volt hátra fordulni, Anaiel kavicsa meg már pattant is bele a kék fénnyel örvénylő lyukba. Kisvártatva ő is elhajította a magáét, s mikor végre az angyalok befordultak a sarkon, Anaiel elépattant, s tuszkolni kezdte a Portál felé.
– És veled mi lesz? – Bámult az arcába, mire végre együttműködésre tudta bírni a lábait Mydelior.
– Miattam ne aggódj!
– És ha elítélnek, mert segítettél elszökni nekem?
– Megoldom, menj már! – Azzal szabályosan belökte a lyukba, s addig állt ott felette, míg a Portál be nem záródott. Egy ideig még bámult maga elé, majd besietett az egyik kabinba, ahol kellő zajt és kiabálást csapott, majd jól fejbe is verte magát egy dézsával, hogy elájuljon. A szokatlan hangzavarra a fürdő kényelmét élvező négy angyal persze odacsődült, és fellocsolták, ő pedig felháborodottan előadta, miként élt vissza jóindulatával a démon, mikor leütötte őt a dézsával, és elmenekült. A többiek egy kivételével mind kirontottak a fürdőházból, de persze bottal üthették a nyomát. Ha Anaiel rosszul is érezte magát a hazugsága miatt, az igazságtudata elnyomta benne, s hagyta, hogy Seraphiel óvatosan törölgesse a homlokát egy jeges ruhával. Cassiel persze rettentően megrémült hallva a történteket, de mikor öccsét csupán egy púp kíséretében kapta vissza, azonnal megszidta, amiért ilyen felelőtlen volt. Az őrök sem találták meg Mydeliort, így az élet lassanként visszatért a rendes kerékvágásba, bár a Nagytanács bizonyára ette a kefét, amiért jól kitalált tervük mégsem léphetett működésbe. Anaiel úgy gondolta, soha többé nem fognak találkozni, hisz a bátyja legszívesebben a szobájában tartotta volna ezek után, hogy ne történhessen semmi baja, de tévedett.
Hónapok teltek már el, s ők felderítésen voltak – Cassiel szinte el sem mozdult az oldala mellől, ami rettentő bosszantó volt, s alig bírt dolgozni mellette, mikor egy démonhorda váratlanul rajtuk ütött. Alig egy tucatnyian voltak, a démonok meg kétszeres túlerőben, de kénytelenek voltak felvenni a harcot. Egy erdős részen voltak, Anaiel egy kis szerencsével likvidálni tudta az első támadóját, de a második démon hátulról ragadta meg, és szimplán a közeli rekettyésbe hajította, majd rávetette magát. Hiába terjesztette ki a szárnyait – a testrész, amire a démonok öröktől fogva féltékenyek voltak –, azokba rögtön belementek a tüskék, s az előnyből hátrány lett. Képtelen volt visszafogni egy sikolyt, mikor érezte, hogy a bal szárnya a démon súlyától eltörik. Cassiel a közelében harcolt, öccse hangjától csak még ádázabban küzdött, de a három vele hadakozó démon végül legyűrte, mégha az egyik ott is hagyta közben a fogát. A démonok mindig hagytak túlélőket, akiket lecipeltek a Pokolba, hogy kedvükre szórakozzanak velük – az angyalok előbb-utóbb öngyilkosok lettek, minthogy a játékszereikként éljenek tovább, de ők nem bánkódtak utánuk sokáig, hisz mindig voltak újak, akiket meg lehetett törni.
Anaiel egy rövid ideig el is ájult, míg hurcolták őket, de mikor talpra állították a trónteremben – hisz a mindenkori uralkodó választotta ki a játszadozásra alkalmasakat – már magánál volt. A sebesült angyalok egy körben bújtak össze, Cassiel csurom vér volt – bele sem mert gondolni, ebből mennyi a sajátja – de összefonta vele az ujjait.
– Megígértem anyáéknak, hogy vigyázni fogok rád… Sajnálom, hogy nem sikerült – súgta oda neki, mire Anaiel hevesen megölelte, már amennyire sérüléseik engedték. A szárnyait képtelen volt visszahúzni a tüskék és a törés miatt, Cassiel pedig legalább két nagy sebből vérzett, így nem valószínű, hogy bárki is hozzájuk akarna érni. Maradt a gyorsabb halál, ami lehet, hogy jobb is volt így. Szorongva, egymást támogatva várták az ítéletet, míg körülöttük a démonok harsányan röhögtek valamin. Az uralkodó tekintélyparancosló jelenség volt, fénylő, derékig érő fekete hajjal és égővörös szemekkel. A trónjáról szemlélte őket kissé rezignáltan, s már láthatóan szólni készült, mikor nyílt az egyik oldalajtó, s belépett egy ismerős, mire a démonok kissé mérsékelték a hangerőt.
– Mydelior! – Szakadt ki az önkéntelen kiáltás Anaielből, ahogy meglátta a démont. Azt hitte, sosem fogja viszontlátni, s most egy kicsit megkönnyebbült. Talán nem fogják halálra kínozni őket, talán ismeretségével könnyű halált nyer maguknak – nem voltak illúziói, miért nem tért vissza még egyetlen angyal sem innen, valószínűleg itt a halált sem osztják kegyesen számukra.
A megszólított értetlenül kapta neve irányába a fejét, s igazán meglepődöttnek tűnt, amiért megmentő angyalát a sebesültek között találta. Valami papírt lobogtatott a kezében, sietősen a trónhoz lépkedett, s hosszas egyezkedésbe kezdett a királlyal, aki furcsa módon hasonlított rá.
– Ez az a szökött démon, nem? – Kérdezte halkan Cassiel, mire Anaiel csak bólintott, az előtte lévő jelenetet nézte, s hevesen kezdett dobogni a szíve, mikor Mydelior sötét arccal megindult felé. Nem szólt semmit, csak megragadta a karját, ő pedig hagyta elhúzni magát a bátyjától, aki viszont riadtan szorította az ujjait, de nem akart kárt tenni az öccsében, így inkább ő engedett.
– Ha felajánlod az életed az életükért cserébe, szabadon engedjük őket. Tíz másodperced van dönteni – sziszegte a fülébe. Anaiel a túlélő nyolc angyalra sandított, szívébe véste szeretett bátyja minden arcvonását, de azonnal helyeselt.
– Legyen!
Mydelior intett a körülöttük álló démonoknak, mire valaki nyitott egy Portált az emberek világába – hisz mindig is a Föld volt megütközéseik helyszíne – majd elkezdték felé terelni őket, nem túl finoman.
– Anaiel! Mi történt? – Kiáltott neki oda a bátyja.
– Ne aggódj, elengednek titeket!
– Veled mi lesz?! – Ellenkezett rögtön a bátyja, s megpróbált hozzá szaladni.
– Ne aggódj, nem lesz semmi baj! – Anaiel könnyek között nézte, ahogy Cassielt áthajítják a szürkés fénybe, míg az folyamatosan a nevét kiabálta, és küzdött a fogvatartói ellen, mindhiába. Akkor tört ki belőle az eddig elfojtott kétségbeesés, mikor egyedül maradt, démonokkal körbevéve. Kezét a szájára téve igyekezett elnyomni a zokogását, hisz neki innentől nem volt több reménye, és életében talán még soha nem félt ennyire.
Mydelior megragadta a karját, s elkezdte maga után húzni, amit ő tehetetlenül hagyott, a fáradság a félelemmel és a fájdalommal keveredve hamar leigázta, s csak azt érzékelte, hogy lenyomják valahová. Arra sem eszmélt, mikor Mydelior kiszedegette a tüskéket a testéből, vagy mikor az egyik gyógyítóval a helyére rakták a szárnyát és bekötözték. Két napon keresztül folyamatosan aludt, így nem volt tudatában, bár nem is érthette azt a beszélgetést, amit a Nagyúr folytatott Mydeliorral.
Elcsigázottan ébredt, s fájt minden porcikája, különösen a bal szárnya lüktetett. Egy keskeny ágyon hevert hason, ami a rengeteg zúzódásának nem tetszett, de nem tudott volna a hátára fordulni a törött szárnya miatt. Óvatosan körbeforgatva a fejét igyekezett felmérni a környezetét, de csak néhány díszes bútort látott, rajta kívül senki nem volt a szobában. Jó egy órát is feküdt ott, a további sorsán lamentálva – ha életben hagyták, és bekötözték a sebeit, valószínűleg majd játékszernek akarják őt is, mint az összes többi idekerült angyalt is –, mikor nyílt az ajtó, s belépett Mydelior.
– Felébredtél? Hogy érzed magad? – Lépett oda hozzá, s leguggolt elé, hogy a fejük egy szintben legyen.
– Hol vagyok? – Felelt a kérdésre kérdéssel az angyal, de meg sem próbált felülni vagy érdemileg megmozdulni, ahhoz túlságosan sajgott mindene.
– A lakrészemben. Két napig voltál eszméletlen.
– És… miért? – Bökött gyengén a kötései irányába Anaiel, Mydelior pedig sóhajtott egyet.
– Mert te is megtetted értem ugyanezt, mikor ott is hagyhattál volna.
– A többiek?
– Mikor elengedtük őket, mindenki életben volt. Az emberek világától nekik kell boldogulniuk, de elvileg túlélik.
– Engem nem fogsz elengedni, igaz? – Anaiel nem volt bolond, mivel felderítő volt és fiatal, némi információt így is kinyerhetnek majd belőle. A démon megrázta a fejét.
– A bátyám megtiltotta, szerinte már így is elég sokat tudsz.
– De hát nem is voltam sehol, csak a lakrészedig hoztál! – Értetlenkedett az angyal.
– Az is éppen elég. Ezentúl a Pokol az otthonod.
Anaielnek megrándult az arca, de a démonban volt annyi tapintat, hogy ne kérdezzen rá, a fájdalomtól, vagy csak a hír hallatán fintorog.
– Miért a bátyád tiltotta meg, hogy elmehessek? Nem a Nagyúr rendelkezik ilyen kérdésekben? – Anaielt már erősen fárasztotta a beszélgetés, de mindenre azonnal választ akart kapni.
– Látom, nem raktad össze. Mescanus, az idősebbik bátyám a Nagyúr, Merrick pedig a tanácsadója. Mindhárman Asteraoth fiai vagyunk, aki az előző Nagyúr volt.
– Te… Herceg vagy? – Ráncolta a homlokát az angyal.
– Úgy is mondhatjuk…– biccentett helyeslésképp a fekete.
– Nem illek hozzád. Te gazdag vagy – Mydeliornak fogalma sem volt, mit akar ezzel mondani az angyal, de értelme nem sok volt, az biztos. Anaiel visszazuhant az öntudatlanságba, ő pedig sokáig meredt még maga elé. Mescanus megkérdezte, mit akar tenni az angyallal, s azt ajánlotta, tartsa rövid pórázon, mert ha elszökik vagy kavarodást okoz, akkor nincs kedve utána takarítania. A legjobb talán az volna, ha csendesen eltenné láb alól, de ez ellen Mydelior tiltakozott – nem azért mentette meg, hogy rövid úton kinyírja, és különben is, ő is megmentette az életét, így csak kiegyenlítette a tartozást. Merrick nem volt ellene ennyire, s csak annyit jegyzett meg, választhatott volna helyesebb ágymelegítőt is magának. Való igaz, hogy Anaiel koszosan és megtépázottan, hatalmas kötésekkel borítva feküdt az ágyon, de még így, mocskosan is volt a szárnyaiban valami csábító. Így őszintén Merrick megjegyzéséig nem is gondolt rá, hogy lefeküdjön vele, hisz mégiscsak egy prűd angyalról beszélünk, de a szárnya annyira megbabonázta őket, hogy mindannyian a tollaiba túrtak, bizonyságot szerezni a valódiságára. A démonoknak sosem lehetett szárnyuk, így kénytelenek voltak lemondani a repülésről, s örültek, ha szárnyas lényre tehették a mancsaikat, az angyalokkal meg legalább izgalmas volt a mókázás.
Mydeliornak már voltak szeretői szép számmal, de semmi kedve nem volt egy szűz, ellenkező valakihez, így el is vetette az ötletet, bár néha azon kapta magát, hogy elgondolkodva morzsolgatja ujjai között Anaiel tollait. A bőre az övéhez képes fehéren világított, bár a vágások és zúzódások sokat rontottak az összképen. Már Mennybéli tartózkodása alatt is volt alkalma megfigyelni az égkék szemeket és a szőke hajat, ami a füle alá kunkorodott. Mindent összevetve szép angyalka volt kiteljesedett, igaz, kicsit megcsócsált szárnyakkal.
Ha Mydelior arra számított, hogy Anaiel majd panaszkodni és kellemetlenkedni fog, akkor nagyot tévedett. Az angyalnak hangja nem volt, szinte észre sem vette, hogy a lakosztályában van, még a munkában sem zavarta, csupán a tekintetével követte. Volt pár emberi nyelven íródott könyve, egyszer rajtakapta, amint azokat olvasgatja, hogy elüsse az időt. Igyekezett könnyű ételeket felszolgálni neki, s örömmel konstatálta, hogy már sétálgat is a lakosztályban.
Hallott már olyan angyalról is, aki elcsábította a démont, akihez láncolták, hátha úgy szabadulhat, de Anaiel viselkedésében sosem volt nyoma bujaságnak, Mydelior szerint egyáltalán a szót sem ismerte. Csendes volt, visszahúzódó, s az ő lépéseit vizslatta. Így visszagondolva, az angyal gondoskodó kezei alatt eltöltött időben jórészt Anaiel beszélt kis semmiségekről, mikor ő ébren volt, de tőle hiába várta volna ezt a kis bájcsevejt, alig tartózkodott a lakosztályában, s kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy elszórakoztasson egy angyalt. Azért arról gondoskodott, hogy az idegen nyelvű könyveket hetente kicseréljék – a palota könyvtára tele volt ilyesmikkel, Anaiel pedig falta a különböző nyelven íródott regényeket – nagy bosszúságára csak három emberi nyelvet beszélt, ezért mikor kapott egy nyelvkönyvet, belevetette magát a nyelvek tengerébe. Mivel nem a tanulásra, hanem a harcossá válásra koncentrált elsősorban, igencsak meglepte, milyen gyorsan halad a várakozásaihoz képest.
Mydelioron kívül nem volt kihez szólnia, ezért is menekült a könyvekhez. Ha a démon nem tudott vele étkezni, mindig küldött maga helyett egy szolgát, aki ételt hozott neki, de mivel az nem beszélt emberi nyelveket, hamar feladta a próbálkozást, csak félénk mosolygással köszönte meg minden alkalommal a szolgálatait. A tisztálkodással nem volt baja, a démon lakrészéhez önálló fürdőhelyiség tartozott, bár sokáig csak mosdani mert a sérülései miatt, s kiadós fürdőt a törött szárnya miatt még mindig nem tehetett, de legalább az már kevésbé fájt. Az első héten azt hitte, lekaparja az aranyozott tapétát is a falról kínjában annak ellenére, hogy esténként Mydelior beletömött valami sűrű kotyvalékot is, ami elvileg fájdalomcsillapító volt. Sokat nem hatott, de több volt a semminél, s erre akkor jött rá, mikor a démon egy este rettentő későn jött haza, és elfelejtette odaadni neki. Akkor éjjel égő bal szárnya miatt egy szemhunyásnyit sem aludt, reggel Mydelior pedig a kezébe nyomta az üveget, hogy adagolja magának. Nem tudta, a démon azért adta oda most ezt neki, mert már bízott benne, hogy nem hajtja le az egész üveggel egyszerre, vagy egyszerűen csak most jutott eszébe a legkézenfekvőbb megoldás.
A lakosztályt is felfedezte magának, az ágya, amin aludt, utólagos toldásnak tűnt, mert elütött a többi, finoman faragott bútortól. Az első helyiségben egy keskenyebb társalgó kapott helyett puha kanapékkal és kandallóval, abból nyílt Mydelior hatalmas hálószobája, aminek egyik sarkában terjedelmes íróasztal állt, abban tartotta az iratait – Anaiel ha akarta volna, se tudta elolvasni, mivel minden szöveg démonul íródott. Mutatva hercegi rangját, az ágy is pompás méretű volt, oldaláról könnyű anyagú függönyök lógtak, ha valaki elsötétítésre vágyott, s akár egy négytagú család is könnyedén elfért volna rajta. Az ágy lábánál két öltözőláda állt, mindkettő impozáns méretű és díszítettségű, és az ágy bal oldalán is volt még kettő – a rájuk pakolt holmikból ítélve ezeket a ruhákat gazdájuk keveset használta. Anaiel maga is kapott ruhákat az elrongyolódottak helyett, amit szabályosan levágtak róla. Fekete, könnyű anyagból készült tunika volt, hátul kivágott, nyakba köthetős, hogy gyógyuló szárnyait ne zavarja.
A hálóablakból szépen gondozott kertre nyílt a kilátás, a távolban még játszadozó démongyerekeket is látott. Ha elunta az olvasást, csak odaült az ablakpárkányra, vagy odatámaszkodott mellé, s belekapaszkodva a függönybe bámult kifelé. Fogalma sem volt róla, hogy a természet ennyire hiányozhat az életéből. Mydelior többször talált már így rá, de nagyjából három hét után fogalmazta csak meg a vágyait.
– Szeretnék kimenni a kertbe – fogadta egy nap a visszatérő démont, akinek erre a homloka közepéig szaladt a szemöldöke. Azt hitte, az első dolog, amit majd kérni fog, a szabadsága, vagy a bátyja lesz, erre csak egy sétát akar. Azoknak a tiltására már felkészült, de ezzel a kérésével meglepte.
– Nem hinném, hogy jó ötlet…– hárított mégis. Anaiel vágyakozva kipillantott az ablakon, majd újra az övébe mélyesztette a szemét.
– Ha attól félsz, hogy megszököm, megnyugtatlak, ilyen állapotban nem jutnék messzire, a szárnyaim pedig használhatatlanok. És a tömegbe sem tudnék beleolvadni…– Mydelior nem szólt, csak az arcát fürkészte, mire Anaiel bosszúsan elhúzta a száját. – Ha ettől jobban érzed magad, felőlem eltörheted a másikat! – Csattant fel, de bőszen reménykedett benne, hogy ezzel nem ültetett bogarat a démon fülébe, épp eleget kínlódott a bal szárnyával. Szerencsére a fekete megrázta a fejét.
– Menj! De maradj szem előtt! – Azzal kinyitotta neki az erkélyajtót. Anaiel azt hitte, zárva van, így meg sem próbálta kinyitni. A szökés egyenlő lett volna a halálos ítéletével, így inkább nyugton maradt és kivárt, vajon mi lesz a sorsa. Mivel még egyik éjszaka sem mászott rá Mydelior, s nem úgy tűnt, hogy erre bármikor sort akarna keríteni, így egészen megnyugodott. Rettentő kényelmetlen volt egy pózba kényszerítve aludni, de a másik szuszogása nem zavarta, hisz Cassiellel is egy szobában aludt – sőt, szerinte akkor rázta volna csak a hideg, ha ezen az ismeretlen helyen, főleg rosszabb körülmények között, egyedül kéne lennie. Mydelior egyenletes lélegzetvételei valamelyest megnyugtatták, és ha szorosan lehunyta a szemét, képzelhette, hogy még otthon van, s az egész csupán egy rendkívül élénk álom, amiből majd reggel felébred, és csak nevet rajta.
Az erkélyről két oldalt kőlépcső vezetett a kertbe, Anaiel pedig szófogadóan csak a környékén sétált, kiélvezve a friss levegőt. Nem volt tudatában a mozdulatait figyelő szempárnak, amik minden rezdülését, minden futtában megérintett növényt beittak és elraktároztak. Elcsigázott agyának igen üdítő látvány volt figyelni az angyalt, még csak olyan banális dolog közben is, mint egy kerti séta. Napról napra erősödött, a zúzódásai szép lassan felszívódtak, a sérülései behegedtek, s már a szárnyait sem tartotta olyan görcsösen. Nem volt tudatában ugyan – mondjuk melyik angyal volt? –, de természetes és romlatlan szépsége valósággal ragyogott a szürke falak között.
Mikor látta, hogy nem történik vele semmi baj, és jó egy óra után kifulladva (hisz nem sétált még egyszerre ennyit a sebesülése óta), rettentő boldogan visszatért, engedélyezte neki a sétákat. Nem tudta miért, de bízott benne, talán az angyal rettentő nagy igazságérzete is lehetett az egyik oka. Valamiért tudta, hogy nem fog megszökni.
Anaiel pedig hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a természet felfedezésébe, otthon is nagyon szeretett a zöldben lenni, itt pedig a növényvilág teljesen más volt, s órákat el tudott lenni, figyelve a különböző fajokat, megpróbálva összehasonlítani az általa ismertekkel. Érdeklődve vette észre, hogy a kertben több különböző hangulat uralkodott: volt buja, vad elrendezés vérvörösen feslő, selymes szirmokkal, bódító illattal, de volt olyan növénycsoportosulás, ami nyugalmat árasztott, az apró fejű vadvirágok lágyan ringatóztak a szélben, halovány illatukkal csalogatva csupán.
Egyik alkalommal közel került a labdázó démongyerekekhez is, s mikor a játékuk egy erősre sikeredett rúgás következtében gyakorlatilag arcon találta, kicsit elképedt ugyan, de kedves mosollyal nyújtotta vissza a labdát a megszeppent játékosoknak. Azok kicsit megnyugodtak, mikor semmi fenyegetőt nem tett, s Anaiel fél óra után azon kapta magát, hogy a gyerekek körbe állják, s csodálva simogatják a szárnyát, közben pedig izgatottan csicseregnek egymás között. Ha összetalálkozott velük, mindig beállt a játékukba ő is, s türelemmel végig várta, míg mindenki kedvére letaperolja a tollait.
Viszont egyszer nem volt szerencséje – békésen sétálgatott, esőre állt, a gyerekek most nem voltak kint, helyettük két démonnal találkozott össze. Igyekezett feltűnésmentesen elslisszolni mellettük, hisz az volt az első napja, mikor végre visszahúzhatta szárnyait, s nem akarta megerőltetni őket egy esetleges meneküléssel. A kettő ellenben nem engedte, folyton elállták az útját, és lassan szorították egyre hátrébb – óriási szerencséjére az épület felé. Mivel démonul beszéltek – és nyilván csupa mocskos dolgot fröcsögtek neki – és hozzá obszcénül mutogattak is, Anaiel egy pillanat tört része alatt határozta el magát, s futásnak eredt az erkély felé. A két démon annyira ledöbbent, hogy csak kis késéssel eredtek a nyomába, de így is elkapták, s ruhájánál fogva magukhoz rántották a lépcső aljánál. Hiába, még nem kellett futnia, s ekkora távon hamar kifulladt. Anaiel igyekezett lerázni magáról a támadóit, de azok vasmarokkal szorították neki a kőkorlátnak és a fülébe lihegtek, hogy még a hideg is kirázta.
– Mydelior! – Nem látott más megoldást, mint a démon nevét kiabálni, és remélni, hogy a közelben van. Hirtelen agyába villant, hogy az egyszer említette, a bátyjainak is ugyanazon a folyosón van lakosztálya, mint neki, ezért nem tanácsolta neki a folyosói sétákat. Különben is, minél kevesebbet tud a palota szerkezetéről, annál jobb. Kicsit erőltette az agyát, majd mikor segélykérésére csak harsány röhögés volt a válasz a két démon részéről, megpróbálkozott a testvérekkel. – Merrick! Mescanus! Segítség! Mydelior! Mydeli…! – Ez volt az a pont, amikor az egyik démon befogta a száját és keményen a nyakába harapott. A ruha madzagját egy mozdulattal kioldották, s szabad prédává vált a mellkasa, amit azonnal elkezdtek tapogatni, s tovább rángatták róla a tunikát. Anaiel arcán könnyek folytak végig, hiába próbált szabadulni, s harapta meg a kezet, csak egy kemény ütést kapott a fejére, s pár harapást a vállára. Ketten elég szilárdan tartották ahhoz, hogy szinte mozdulni se tudjon, ha a szárnyai egészségesek lettek volna, azokkal talán odébb söpörhette volna őket, de a bal mozgatása még nehézségekbe ütközött, így ezt sem használhatta védekezésül. Már csendben a bátyjához könyörgött, hogy bocsásson meg neki, amiért ezt képtelen elkerülni s túlélni, mikor kivágódott a szomszédos erkélyajtó, s kilépett rajta valaki – fejét is egyhelyben tartották, így csak a mozgást érzékelte a szeme sarkából.
A frissen érkezett rákiáltott valamit a fogvatartóira, mire azok rögvest elengedték, s kereket oldottak – térdei annyira remegtek, hogy képtelenek voltak megtartani, és Anaiel a földre rogyott, hevesen zihálva és reszketve a sokktól.
– Te vagy a sérült szárnyú angyal, igaz? – Lépett oda hozzá megmentője, ezúttal emberi nyelven szólva, hogy érthesse, mire erőtlenül bólintott, s odafordult hozzá, hogy láthassa. Vonásai valahogy ismerősek voltak, de hirtelen nem tudta hová tenni őket.
– Van neved is? – Ő is egész tekintélyparancsoló jelenség volt, de az arca mozdulatlan, a hangja mély és megnyugtató. Megállt mellette, nem túl közel, s meg sem kísérelt hozzáérni, amit az angyal nagyra értékelt, mert kellett neki pár perc, mire összeszedte magát.
– A-Anaiel – nyögte ki, nyelve nem akart forogni, torka pedig rettentő száraznak érződött.
– Én Merrick vagyok.
– Mydelior bátyja! – Ütött be végre a felismerés.
– Igen. Gyere! – Ezúttal a kezét nyújtotta, segítve neki feltápászkodni, s visszakísérte öccse lakosztályába. – Talán egy ideig hanyagolnod kéne a sétát – javasolta, míg bezárta az erkélyajtót.
– Igen… – helyeselt csüggedten Anaiel, s a lehető legkisebbre próbálta összehúzni magát a neki kiutalt ágyon. Merrick megkereste a testvéreit, Mescanos mély gondolkodásba esett a hír hallatán, míg Mydelior rövid úton kimentette magát, s egy könnyű fehérbor társaságában benézett az angyalkájához. Az a térdeit felhúzva ült, teljesen a gondolataiba merülve, csak akkor vette észre jelenlétét, mikor az ajtó a pillanatnyi huzattól becsapódott.
– Hogy vagy?
– J-jól. A bátyád megmentett.
– Igen, elmesélte, mi történt. Miért nem öltöztél át? – Bökött fejével a szétszaggatott ruhára, Anaiel eddig nem is volt tisztában vele, hogy cafatokban lóg róla az anyag, teljesen szabadon hagyva a hátát, felfedve a bevörösödött harapásnyomokat. Mydelior kitöltötte a bort, a poharat a kezébe nyomta, majd segített a bénult angyalnak átöltözni, s arra bíztatta, igya csak meg az egész adagot, majd attól felocsúdik. Furcsa volt öltöztetni Anaielt, egészen a kezdetekre emlékeztette, mikor túl kábult volt a gyógyszerektől, hogy egymaga elvégezze a dolgot, de pár nap után már maga vette fel a ruháit. Érintése nyomán a fehér bőrön libabőr keletkezett, de az angyal legalább nem húzódott el előle pánikolva, ami már önmagában is jónak számított. Még sertepertélt körülötte egy kicsit, de mikor látta, hogy az ijedtségen és a néhány harapáson kívül komoly baja nem történt, sietett vissza a félbehagyott munkájához – Mescanusszal már rég felhagyott a meddő vitával, mert bátyja akarata győzött, ő pedig fejet hajtva igyekezett megkönnyíteni a dolgát.
Anaiel számára szigorúan megtiltották a kerti sétákat, de kárpótlásul megengedték, hogy az ő folyosószakaszukon korzózzon. Valójában nem sok látnivaló volt ott, csupán négy ajtó, és a kanyarokból sem lehetett, csak további, fáklyákkal bevilágított folyosókra látni, itt-ott még egy őr is felbukkant, így az angyal sosem merészkedett a kanyarokon túlra.
Tudta, hogy Merricknek van egy kislánya, s hogy a felesége is újra visszakapcsolódott az államügyek intézésébe, legfőképp egy felbérelt dada gondoskodott róla. Néha látta őt, ahogy siet egyik helyről a másikra, de valahogy nyugtalanító volt a jelenléte és igyekezett kitérni az útjából. A kislány sírását persze hallani lehetett, a folyosó akusztikája még rá is erősített, s Anaiel gyakran töprengett, vajon milyen lehet a kicsi. Egyik nap újfent fáradhatatlanul rótta folyosóköreit, s a kislány is fáradhatatlanul bömbölt, mikor egyszer csak furcsa, fuldokló hangok is keveredtek a hangzavarba. Az angyal megtorpant az ajtó előtt, amit valaki nem zárt be rendesen, így épp résnyire, de nyitva volt. Mivel a hüppögés már csak időnként hangzott fel – és ez nem az a megnyugtató, a sírás és baj elmúlását jelző hüppögés volt, mikor a dadának sikerült megnyugtatnia – így nagy levegőt véve hangtalanul beljebb lökte az ajtót.
A szoba nagyjából úgy volt berendezve, ahogy Mydelioré, a dada középen állt, kezében a babával, épp valami cseppeket adagolt neki, amitől a kislánynak egészen lilás volt a feje. Anaielnek elkerekedett a szeme, mert ő is ismerte a szert, gyengébb méreg volt, még az emberek is használták a nemkívánatos állatok likvidálására. Fogalma sem volt róla, ez vajon hogy hat egy kisbabára, de itt tartózkodása óta most először a belsejében kavargó energiára összpontosított. A dada el volt foglalva a gyerekkel, ő pedig még félig az ajtó takarásában volt, s erejét a szoba egyik sarkában álló könyvszekrényre fókuszálta. Egy díszváza állt a tetején, ami erejének hatására először picit remegni kezdett, közelebb araszolt a szekrény széléhez, és végül lebucskázott róla, s hangos csattanás keretében tört szét a padlón. A dada megrezzent és gyorsan a kiságyba tette a lányt, ami fölött eddig ügyködött, majd elindult megszemlélni a baleset helyszínét.
Anaiel hálát adott az égnek nesztelen mozgásáért, amivel pillanatok alatt a bölcsőnél termett, s kiemelte onnan a még mindig kétségbeejtően lila fejű gyermeket, aki tátott szájjal kapkodott levegő után. Tudta, hogy minden angyal jelentkezik valamennyi gyógyító energiával, bár neki nem sok esélye volt mérgezéses esetekben gyakorlatot szerezni, azért erre összpontosított, míg igyekezett ugyanolyan hangtalanul hátrálni, s közben fohászkodott, a kislánynak ne most jöjjön meg a kedve a bömböléshez.
– Mégis mit művelsz? – Pördült meg a dada a tengelye körül, pont, mikor kikapta az ágyból a picit. Az angyal elkerekedett szemekkel bámulta a nőt, valósággal a hideg rázta tőle. Kezdte érezni, milyen bolond is volt, amiért csak úgy besétált a szobába, de felszegte az állát és haragosan visszadobta a kérdést.
– Ezt én is kérdezhetném! – A dada vérfagyasztó mosolyt villantott és megindult feléjük – ereje még mindig a kislány gyógyításán munkálkodott, ráadásul fogalma sem volt, mire lehet képes egy ilyen nőszemély, így mindig igyekezett úgy mozdulni, hogy legyen köztük valami tereptárgy.
– Engedd el a lányt! – Rivallt rá a dajka, mire ő csak megrázta a fejét. Ilyen gyors cselekvésre nem számított, mert a nő megragadta az első kezébe akadó tárgyat – egy bronz szobrot – és felé hajította, alig tudott kitérni előle. Óvatosan a bal kezébe helyezte a kislányt, s keserűen gondolt arra, milyen jó volt még, mikor a lándzsáját forgatta Karmai ellen, nem pedig egy démonbabáért küzd, csak azért mert engedett az ösztöneinek, amik bajt jeleztek. Míg a nő a következő alkalmas fegyvert kereste tekintetével, ő megkísérelte kettéválasztani az energiáit, s míg az egyik fele a kislánnyal maradt, másik felét a jobb tenyerébe koncentrálta, s elmarta a kisasztalról azt a fa… valamit. A díszítőelem ujjai közt lándzsává változott, bár nem volt annyira kemény és hosszú, ahogy azt szerette volna. A szokatlan energiahasználattól már izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán, s ahogy megforgatta a fadarabot, lesodort egy halom csecsebecsét, amik hangos csattanással értek földet, s elhajolt a következő antik váza elől is, ami majdnem súrolta a kislányt.
– Add ide a gyereket! – Visította a nő, s már kicsit sem hasonlított eddigi, joviális megjelenéséhez, hanem mintha csak maszk olvadt volna le róla, gyűlölettől izzó szemek és többsorosan fogazott fogsor bukkant elő az arcából. Anaiel hátraugrott, közben érzékelte, hogy valaki sikít, de nem tudott odafigyelni, mert a dada rávetette magát, s a tőle telhető legjobban védekezett, s próbálta nem elejteni a kislányt.
– Abbahagyani! – Hatalmas energiahullám vágta Anaielt az egyik, a dadát a másik falhoz, mire az angyal felrezzent harcra beszűkült gondolataiból. Az ajtóban Merrick és a felesége álltak döbbenten, valamint két őr. Nyilván a nő volt az, aki az imént sikított, az ő hangjára szaladtak össze a férfiak.
– Mi történt? – Dörögte Merrick és beljebb lépett a szobába, amit mindenfelé törmelék és üvegszilánk borított.
– El akarta vinni a kicsit! – Visított fel a dajka, így Anaielnek volt ideje eligazgatni a karjában a gyereket, akinek egy fokkal már jobb színe volt, de erre felkapta a fejét. Merrick sötét arccal fordult feléje.
– Meg kellett volna hagyjalak a démonoknak!
– Nem igaz! Láttam, hogy adott valamit a kislánynak, amitől elkezdett fuldokolni! Be is bizonyítom! – A dada mozdulni akart, látva, hogy az angyal rögtönzött fegyvere a padlóra hullik, de Merrick intése megállította, s közelebb ment a szőkéhez, hogy mielőbb visszaszerezhesse a lányát. Anaiel érezte, hogy csak másodpercei vannak, ezért kicsit brutális módon bedugta két ujját a kislány szájába – mielőtt bárki is mozdulhatott volna, már vissza is húzta a kezét, ujjai közt energiagömb táncolt, abba bezárva az öt sárgás színű csepp, amit a dada a lány szájába csöppentett. Szerencsére nem szívódott még fel, s kis irányítással az ereje sikeresen kivonta a baba szervezetéből a káros anyagot.
– Mérget adott neki – ismételte fáradtan, s hagyta, hogy Merrcik elmarja karjaiból a lányát, aki szép lassan kezdte visszanyerni eredeti színét – s lélegzetvételeivel együtt a hangját is. A démon felesége is beljebb sietett a két őrrel egyetemben, a férfiak elfoglalták a két vádlott oldalát, de Anaiel ebből semmit sem vett észre, a kis családot figyelte, ezzel elmulasztva Mydelior érkezését is.
A démonok sötét tekintettel méregették őt, s végül a feleség is felnézett, egyenesen a szemébe, míg Merrick magához hívta a még mindig lebegő energiagömböt, benne a méreggel.
– Honnan tudtad, hogy baj van? – A nő hangja tiszta és csengő volt, de remegett az idegességtől.
– Máshogy sírt – Anaiel most kezdte csak érezni, mennyre ki van merülve, a szokatlan energiahasználat és az őt falhoz csapó energia alaposan legyengítette, a lábai alig bírták megtartani. Lenézve magára érdeklődve vette észre, hogy vörös folt terjed a ruháján, nyilván a dada valamely ütése eltalálta, csak a benne száguldó adrenalintól eddig nem vette észre.
A démonok beszéltek maguk közt valamit, amiből nem értett egy szót sem, majd Mydelior megragadta a karját, és visszavonszolta a lakrészébe.
– Mit műveltél? – Sziszegte a fülébe.
– Remélem, hogy megmentettem. Fuldoklott – Anaiel borzasztó fáradtnak érezte magát, s mikor csapódott mögötte az ajtó, azzal az utasítással, hogy mozdulni ne merjen, nem érezte terhesnek az engedelmeskedést. Végigdőlt keskeny ágyán, kezét az oldalára szorítva, mert annyi erőt sem érzett magában, hogy lekezelje a sérülését.
Valószínűleg elbóbsikolhatott, mert arra riadt, hogy kivágódik az ajtó, Mydelior pedig már rángatta is maga után, s bár beszélt hozzá, szavai értelmét ködös agya még nem fogta fel.
A démon egy számára eddig ismeretlen helyiségbe vezette, ahol két őr társaságában mind a három démontestvér összegyűlt, s Merrick felesége is ott volt a végre nyugodtan lélegző kislánnyal. Megállították az angyalt középen, aztán hosszú ideig csak bámulták szótlanul, ő pedig egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Ha kínhalált szánnak neki, mert betört az egyik királyi herceg lakosztályába, s megpróbálta elrabolni a gyerekét, hát jobb, ha mielőbb túlesnek a dolgon. Megrezzent, mikor a nő előre lépett, s legnagyobb döbbenetére felé nyújtotta a kislányt – automatikusan átvette, bár érzékelte, ahogy Merrick arca megrándul.
– Honnan tudtad, hogy baj van? – Kérdezte meg megint a nő, ezúttal nyugodtabban.
– Mindig hallom, ahogy sír, és ez most furcsa volt, mintha lett volna valami a szájában – válaszolt Anaiel, s lassan ringatni kezdte a kislányt, közben pedig beszámolt mindenről. Fogalma sem volt, miért, de hittek neki. A nő hamarosan visszavette a gyermeket, őt Mydelior visszaküldte az egyik őrrel a lakosztályába, és még a séta jogát sem vonták meg tőle. A dadáról többet nem hallott.
Anaiel számára azonban hamar kiderült, hogy korai volt az öröme, mert úton-útfélen baleset érte, egyszer véletlenül elbotlott és csúnyán felszántotta a követ, az oldalát megsebesítette az egyik őr lándzsája, és állandósultak rajta a véletlen lökések és ütések hatására kialakuló kék-zöld foltok. A többi démon nem tudta, hogy mi történt valójában, s mert látták, következménye nincs a dolognak, mivel az angyal csak fogát összeszorítva tűrt, kiélték rajta bosszúvágyukat. Mydeliort túlságosan lefoglalták a palota ügyei, alig találkoztak, csak a véletlennek köszönhető, hogy pont akkor nyitott be, mikor átöltözött az éjszakához, és a démon meglátta a sérüléseit. Anaiel nem mert szólni, elvégre senki nem kínozta vagy erőszakolta meg, valójában igen kellemes élete volt, s az őröket csak járulékos kellemetlenségnek tartotta, mégha sajgott is tőlük minden tagja.
Mydeliornak azonban nem tetszett mindez, hiszen az angyalnak elvileg az ő védelme alatt kellett volna állnia – persze azt maga sem tudta megmondani, miért nem húzta még be az ágyába. De azt, hogy a fehér bőrön rajta kívül más is jelet hagy, nem tűrhette. Anaiel bátor és okos volt, Merrick is csak azért nem ölte meg rögtön, mikor meglátta a kislányát a kezében, mert mesélt neki a Mennyben töltött napjairól és az angyal jelleméről. A számára ismeretlen helyzetekben inkább visszahúzódott és csendesen, a háttérből figyelt, de amint ismerős terepen járt, megmutatkozott tüzes, igazságszerető természete.
A démon megemlítette a látott sérüléseket a bátyjának, Mescanus pedig sokáig gondolkozott, hogy mit cselekedjenek felőle. Végül megosztotta vele a tervét – vegye társának az angyalt, egyfelől ez elég nagy fricska lesz a Mennybéli tollasoknak, de egyúttal meg is védi, hisz a hercegek tulajdonához senki nem mer hozzányúlni. Mydelior vita nélkül fejet hajtott a Nagyúr döntése előtt, de sejtette, hogy Anaiel nem fogja ilyen nyugodtan fogadni.
Igaza is lett, a várt kiabálás helyett az angyal arcából viszont csak kifutott a szín, s jó egy percig úgy tűnt, egyáltalán nem is lélegzik.
– Meg tudna ennél is jobban alázni? – Kérdezte végül vékony hangon, mint aki menten elsírja magát. Ezzel gyakorlatilag hivatalos ágymelegítővé vált, s minden angyal tudni fog erről, az nem kétséges. Egy angyal, aki a démon társa, hivatalosan. Persze semmilyen egyenlő viszony nem jöhet szóba köztük, ez világos, de még mindig jobb volt névtelenségben maradni, s úgy elszenvedni a Poklot a halálig. Amilyen fehér volt az elején az arca, úgy váltott haragosvörössé, még a füle is lángolt, s szeretett volna itt helyben holtan összeesni, csak hogy ne kerüljön bele a Nagykönyvbe, amelyben jegyezték minden angyal házastársát. Úgy képzelte, neve majd vörössel villódzik, tisztátalansága jelképeként. Nem volt feltétel a házasságkötéseikhez a szüzesség, de a legtöbbjük a társának tartogatta magát, emberekkel sem keveredtek soha, nemhogy démonokkal! Hallgatólagos megegyezéssel úgy gondolta mindenki, hogy a lehető legrosszabb egy démonhoz láncolva élni, ennél még a halál is jobb. Cassiel sosem tanított neki ilyet, de ebben a légkörben nőtt fel, akaratlanul ivódott belé.
Mydelior a kérdésére nem válaszolt, csak merően nézte, s várta az őrjöngését, hogy csapkodjon, kiabáljon. Ő sem volt túlságosan boldog a szűzikétől, de belátta, hasonló helyzetben ő ezt tenné. Anaiel azonban csak állt, ezúttal hevesen kapkodva a levegőt.
– Választhatod a halált is, de nem én foglak kivégezni…– Mydelior szavai mögött a kínhalál bújt meg. Kegyesen megkímélik az életét mélységesen megalázva őt ezzel, de a halált még neki sem osztogatják könnyen.
– Én… Gondolkodni szeretnék – felelt tipródva a szőke, s valósággal feldöntötte a démont, mikor bólintása után átrohant a társalgóba, s a kanapé sarkába süppedt, újfent átkarolva a térdeit, magányra vágyva. A fekete merően nézett utána. Nem szívesen ölte volna meg, nem is tudta volna megmondani így hirtelen, hogy miért nem, talán tetszett neki, amiért gondolkodás nélkül felajánlotta az életét a többiekéért cserébe. Nem tétovázott, csak cselekedte, ami szerinte helyes, ahogy akkor is tette, mikor összeszedte őt a csatatérről. Anaiel jó három óra múlva került elő, de az ajtóban megállt, s onnan bámult rá, míg rá nem emelte a tekintetét.
– Írhatok levelet a bátyámnak? – Csendes, kissé fátyolos hangon kérdezte, ő pedig kis gondolkodás után rábólintott.
– Emberi nyelven kell írjad, hogy átolvashassam előtte, milyen információkat küldesz ki – Anaiel kényszeredett bólintása után az íróasztal felé intett, ahová a szőke le is telepedett, s egy újabb óra elteltével oda is nyújtotta a háromoldalas levelet. Minden második sorával a bátyját nyugtatta, s leírta az eddig történteket. Mydelior kicsit meglepődött, mikor a szép gyöngybetűkből összeállt a bosszúsága, amiért nem érti a démonnyelvet, s mindenáron meg akarta tanulni, ha már ide köti az ígérete – legalább hosszú távra tervezett. A kényszerházasságról egy mukkot nem írt, csupán egy homályos utalást tett rá, hogy hamarosan teljesen védve lesz a démonoktól érkező mindenfajta fajtalankodási kísérlettől. Miután rábólintott a levélre, borítékba tette, azt pedig az elküldésre váró kupacba dobta – bármennyire is hadakoztak egymással, a két világ között létezett a levelezés, bár ezek legtöbbje igen sértő tartalmú volt, persze a megfelelő retorikai eszközökbe csomagolva.
Anaiel aznap éjjel csak zaklatottan forgolódott, képtelen volt akárcsak egy percet is aludni. Persze miután képes volt átgondolni a dolgot, megértette, hogy az undorító gyakorlat legalább annyira a biztonságát is szolgálja, mint a megalázását. Valamiért Mydelior ragaszkodik hozzá annyira, hogy ne kínozzák rögtön halálra, sőt, Merrick is a segítségére sietett, pedig tettethette volna süketnek is magát, s hagyhatja, hadd erőszakolja az a két démon kedvére. Nem időzött sokat a gondolaton, de míg a két őt letámadó démon érintésétől a hideg verte ki, addig Mydeliorétól nem idegenkedett, talán mert már többször ért hozzá, és soha nem támadólag. Nem érzett vágyat, hogy a karjai között legyen, de nem is akart világgá szaladni, amikor az megérintette, mikor a támadás után átöltöztette, s többször is hozzáért a bőréhez, még a harapásokon is végigsimított.
A bátyjának erről nem mert írni semmit sem, nem akarta, hogy az esetleg meggyűlölje, mert nem a halált, hanem ezt választotta – persze ez a legkevésbé volt valószínű, de nem akarta magát már csak a puszta gondolatával sem kínozni. Reggel elcsigázottan kelt, s ha abban reménykedett, hogy Mydelior távozása után még esetleg visszafekhet néhány órára, tévedett.
– Készülj! – Sürgette meg a démon, mikor a fürdőből kilépve még mindig az ágy szélén ülve találta, ő pedig értetlenül pislogott rá. – Te hozzám fogsz tartozni, így részt kell venned a Sabbathunkon!
– Sa-Sabbath? – Kerekedtek nagyra az angyal szemei, védekezésül még a takarót is maga elé rántotta, ahogy rémesebbnél rémesebb ötletek peregtek a fejében.
– Lényegében egy elegánsabb név a szombati közös reggelire – oszlatta el tévképzeteit gyorsan a démon. – Miért, mire gondoltál?
Anaiel a füle tövéig elvörösödött, s váltóruhájával kezdett babrálni zavarában, s a lehető leghalkabban ejtette a választ.
– Orgiára.
Mydelior meglehetősen lehetetlen dolgot cselekedett – felnevetett. Anaiel szíve megdobbant, itt-tartózkodása óta nem hallott nevetést senkitől, s neki magának sem volt sok oka a mosolyra. Ez is rettentően hiányzott már.
Megszeppenve lépkedett a démon nyomában, s meg is torpant az ajtóban, riadtan szemlélve az összegyűlteket. A három testvér együtt igazán félelmetes jelenség volt, mégha egy megrakott asztal előtt is ültek, igazán egyszerű ruhában, s neki végre volt ideje szemügyre venni őket. Mescanus volt a legmagasabb, bár Mydelior is alig maradt el mögötte. Mindkettejüknek nyúlánk alakja és derékig érő fekete haja volt. Merrick hozzájuk képest egész alacsonynak hatott, pedig Anaielnél így is legalább fél fejjel volt magasabb. Ő kissé zömökebb testfelépítésű volt, nem ovális, inkább szögletes arcformával, rövidre vágott hajjal. Szemük kissé húzott vágása és mélyfekete színe hasonló volt, ahogy orruk határozott vonala is. Mescanus ült az asztalfőn, balján Merrick, a középső fivér mellett pedig a már látott hölgy, nyilván a felesége. Nem viselt magán festéket, ajkai mégis pirosabbak voltak, mint bármelyik nőnek, akiket Anaiel valaha látott, szemöldöke pedig két csodálatosan ívelt vonal a homlokán. Göndör, sötétbarna haját egyszerű kontyba fogta, hogy ne zavarja őt evésnél, fülében függők villantak.
Mydelior már el is foglalta a helyét a Nagyúr jobbján, mikor észrevette, hogy az angyal még mindig az ajtófélfánál tipródik.
– Gyere! – Intette maga mellé, Anaiel csak akkor mert beljebb lépni. – Mescanussal és Merrickkel már találkoztál, de hadd mutassam be hivatalosan is Gyldherát, Merrick feleségét.
Az asszony kedves mosollyal fogadta a főhajtását. Anaiel az egész étkezés alatt nem szólt egy szót sem, csak a végén, mikor megköszönte az ételt, s inkább a többieket figyelve csendesen eszegetett. Többször is magán érezte a démonok tekintetét, még a szolgálókét is, akik a reggelit tálalták fel. Mescanus kivételesen sokszor méregette, de nem vonták be a nagyrészt démonnyelven zajló társalgásba, ő pedig csak hallgatta a furcsa hangzású, lüktető nyelvet, megpróbálva kihámozni a szavak értelmét.
Étkezés után aztán Mydelior sort kerített a beszélgetésre, amihez egyáltalán nem fűlött foguk: az eljövendő kézfogóról beszélgetni. Ha a démon a múltkor hiányolta a tombolást, most megkapta, mert Anaiel nem volt hajlandó démon módjára esküdni, viszont Mydelior az angyalok körmönfont ügymenetét utasította el. Ők csak annyit csináltak, hogy kinyilvánítják a szándékukat egy szorosabb kötelékre, viszont ha terhessé válnak egymás számára, csendesen szétválnak, s keresik máshol a boldogulásukat. Az angyalok viszont mindenféle ajándékokkal és gyűrűvel, valamint kacifántos és nagyzoló eskükkel nyilvánítják ki (állítólagos) szerelmüket egymás iránt, örök hűséget fogadva a másiknak.
Végül hatalmas egyezkedések árán kompromisszumra jutottak: beemelik mindkét szertartásból azt, amit kényelmesnek éreznek, s vegyes esküt kötnek, még gyűrűik is lesznek, aranyból, pár csepp vérből és egy-egy hajszálukból. A gyűrűket egy öreg mester készítette, s elmagyarázta, ez a különleges eljárásmód több mindent is szolgál, hiszen ha különválnak valami miatt, vagy az egyikük meghal, a gyűrű eltűnik, jelezve a másiknak, újra szabad. Örök hűséget sem fogadtak, Anaiel ígért engedelmességet, Mydelior pedig cserébe biztonságot. A csodálatos esküszövegekhez és hosszú szertartásokhoz szokott Anaiel számára a dolog viharosan hamar véget ért, s már egy démonhoz kötve találta magát. Magában egybekelésüket nem volt hajlandó házasságnak hívni, mert ahhoz két személy kölcsönös akarata és beleegyezése kell, melynek jószerivel mindketten híján voltak. Nem volt oltár, csak egy idősebb démon, tanúk sem, akik hitelesítsék a szerelmüket, csupán Mydelior testvérei, s nem volt csókkal megpecsételt befejezés sem. Helyette korán visszavonultak – csomagolni, mivel démonszokás szerint felmennek az emberek világába egyhetes nászútra, ami mindenkinek járt, csupán a család gazdagságán múlott, a démonok uralta emberi helyekből melyiket tudják megfizetni.
Anaiel engedelmesen Mydelior keze alá dolgozott, mert bár becsomagoltathattak volna a szolgákkal, a hercegek és az uralkodó is jóval önállóbb volt, mint az angyalok gondolták, s nem volt ellenükre a kétkezi munka sem. Az angyal megszeppentnek és rémültnek tetszett, mikor a szürkés fényű portálon keresztül az emberek világába mentek – tudta, mi történik egy nászéjszakán, de álmában sem gondolta volna, hogy e napot egy démonnal kell majd eltöltenie. Az emberek világában épp alkonyodott, mikor megérkeztek, kaptak vacsorát, míg egy nesztelen léptű segéd kicsomagolt számukra – Anaielnek fogalma sem volt, hogy démonok vagy emberek működtetik a helyet, a démonok és az emberek is túlságosan sokfélék és sokformák voltak az ő szemének. Az eléjük tett vacsorából két falat csúszott le a torkán, utána csak tologatta az ételt jobbra-balra. Azt hitte, elájul, mikor Mydelior halk hangon fürdeni küldte, remegő lábai alig bírták megtartani a záporozó víz alatt. Hiába állította jéghidegre, majd tűzforróra a tust, nem segített semmi, s kábultan mászott be az ágyba, miután magára tekerte a kikészített köntöst. Igyekezett elsüllyedni a párnák között, eggyé válni az ággyal, s a démon csak riadtan pislogó szemeit láthatta a dunyhák közül, mikor kisvártatva ő is megérkezett.
Két üvegcsét hozott, amit az éjjeliszekrényre tett – Anaiel szemével követte minden rezdülését – majd az italos szekrényhez ment, s mindkettejüknek bort töltött. Az angyal tudta, hogy illetlenség visszautasítani a felkínált italt, így engedelmesen átvette a felé nyújtott poharat, de ujjai úgy remegtek, hogy majd kicsusszant a finom üveg közülük. Mydelior leereszkedett az ágy szélére, s onnan figyelte sötét tekintettel, mely alatt Anaiel valósággal fulladozott.
– Essünk túl rajta! – Nyögte ki, mert nem bírta elviselni tovább a vészterhes csendet.
– Idd meg a bort! – Csupán ennyi volt Mydelior válasza, s miután a szőke két hajtásra eltűntette a nedűt, gyengéden kifeszegette a poharat ujjai közül, s az éjjeliszekrényre állította, a maga telije mellé. Aztán elvette az egyik üveget és felmutatta.
– Talán jó lenne, ha vennél be ebből…
– Mi ez? – Anaiel nem hitte, hogy újdonsült férje első éjszakájukon megmérgezné, de nem igazán volt abban a lelkiállapotban, hogy józanul gondolkodjék.
– Vágyfokozó – hangzott a felelet, mire kerekre tágultak a szemei, s hevesen rázni kezdte a fejét.
– Nem veszem be!
– Pedig jó lenne, feloldja a görcseidet – Mydelior már nyitotta is volna, de Anaiel felkapta a még teli borospoharát, s kiitta azt is.
– Nem fogok semmilyen ismeretlen elmére vagy testre ható szert bevenni! Eleget ittam, kezdhetjük! – Az angyal makacsul összeszorította a száját, mint aki további ütközetre készül, de Mydelior csak megadóan visszatette az üveget, majd közelebb csúszott hozzá. Megérintette a haját, ami már a nyakát verdeste, az arcát, ami a szokásosnál is sápadtabb volt, Anaielben pedig két érzés küzdött. Egyfelől jó lett volna olyan gyorsan túlesni a dolgon, ahogy csak lehet, másrészről pedig azért fohászkodott, hogy Mydelior maradjon vele ilyen gyengéd, s a simogatások sose érjenek véget. Kissé el is szégyellte magát, amiért ennyire sóvárogja a finom érintéseket, de a bátyjával napjában többször megölelték és megpuszilták egymást, s ez több hét után már rettentően hiányzott, mivel a démon nem ért hozzá, ha nem kellett. Most viszont megsimogatta, aztán hátradöntötte az ágyra és fölébe mászott. Anaiel azt hitte, rögtön a lényegre tér, de ehelyett először csak az arcát, majd a száját puszilgatta. Még sosem csókolózott senkivel, ezért meglepte, hogy a másik ajkai milyen puhák és forróak. Mikor egy nyelv végigsiklott az alsóajkán, megdöbbenésében felnyikkant, ezzel utat engedve a kutakodó Mydeliornak, aki azon nyomban beljebb nyomult. Furcsa, fullasztó és túlterhelő érzés volt csókolózni, túlságosan nyálas és fülledt, mintha egy viperával harcolt volna, ami mindig újabb és újabb mutatványokkal kápráztatja el, s folyton kisiklik előle. Ha Anaiel kicsit tapasztaltabb lett volna, rettentően élvezte volna a démon ügyes csókjait.
Nem is vette észre, mikor kezdett el a széles tenyér barangolni a mellkasán, majd bekíváncsiskodni a köntös résén. Kicsit meglazította a csomót, hogy könnyebben hozzáférjen, de még nem meztelenítette le. Mydelior mindenhol forrónak érződött, érintése pedig nem volt kellemetlen, talán csak akkor, mikor a mellbimbóin siklottak át az ujjai egyesével, mert azok érzékenyek voltak, s Anaiel úgy érezte, mintha villám csapott volna bele, ívbe feszült, ezzel még közelebb emelve testét a kínzó kézhez. Tiltakozni azonban nem tudott, mert az éhes ajkak beléfojtottak minden szót, a bortól pedig kellően kábult volt, hogy ütései érintésekké szelídülve csússzanak le a másik válláról.
Mydelior ezt biztatásnak érezhette, mert teljesen kioldotta az övét, kezét déli területekre vezetve, amitől a szőke érezhetően megrándult.
– Semmi baj – nyugtatta rögtön a fekete, ujjait a combjaira csúsztatva, ahol először csak simogatta, majd egy ujjal köröket rajzolt az érzékeny bőrfelületre, szépen lassan kijjebb tárva az angyal lábait is ezzel együtt. Mydeliornak valójában még sosem volt dolga angyallal, pedig akadtak szeretői szép számmal. Megtehette volna, hogy durván a magáévá teszi, de túlságosan is elbűvölte őt a fehér bőr, remélte, majd az angyal szárnyait is láthatja, ha nem is rögtön az első alkalomnál. Titokban minden démon arra vágyakozott, hogy szex közben az angyalok kitárják a szárnyaikat, mert így voltak a legszebbek.
Anaiel reszketett, mert csiklandós volt, de tudta, hogy nem egészen csiklandozás az, amit érez, s ettől kicsit megzavarodott. Ha voltak is fogalmai a szexről, azt valami ragyogásnak képzelte, amiben párjával együtt lebeghetnek, nem volt felkészülve az érzelmi viharra. Meglepetten nyikkant egyet, mikor az ujjak a legintimebb területein kezdték simogatni, körbekíváncsiskodva azt a kis lyukacskát, ami hamarosan főszereplő lesz. Anaiel egyik kezével a lepedőbe markolt, a másikkal pedig égő arcát igyekezett eltakarni – Mydelior hol az egyik mellbimbóját, hol pedig rendkívüli érzékenységet mutató nyakát csókolgatta. Kis időre elemelkedett aztán tőle, ujjait ugyanazon a zavaró helyen hagyva, s hamarosan inkább hideg, mint langyos folyadék csorgott a testére, s felkiáltott, amikor a fekete egyik ujja kis ellenállás után ugyan, de belé csusszant. Elkapta a kezét az arca elől, s láthatta, amint Mydelior a lábai között térdel, egyik kezében az eddig ismeretlen üvegcse, amit hozott, a másik pedig zavarba ejtően a testéből járt ki és be, egyre gyorsabban, ahogy az izomgyűrű lazult.
– Húzd fel a lábad – Anaiel mit tehetett volna, engedelmeskedett. Combjai remegtek, ahogy a démon hozzáadta a második ujját is, ez jóval nagyobb ellenállást váltott ki, mint az első, így adott még hozzá abból a síkos folyadékból. A feszítő érzés lassan múlt, Anaiel, hogy elterelje a figyelmét, a démont kezdte figyelni, széles mellkasát, amin fekete szőr nőtt itt-ott, s ösvénybe rendeződve vezetett le… A merev hímtagjához, aminek az ő testébe kellene férnie!
Mydelior megérezte, hogy az angyal bepánikol, mert teljesen megfeszült az ujjai körül, ő pedig felnézve látta, hová tapad a tekintete. Átlagos méretekkel rendelkezett, de még ez is sokk lehetett egy olyasvalaki számára, aki még csókolózni sem csókolózott soha. Hogy elterelje a figyelmét, újfent az angyal tagjára csúsztatta a kezét, mégha ehhez el is kellett engednie az üveget, ami eldőlt az ágyon, csendesen folyatva magából tartalmát. Anaiel megnyikkant, ahogy a forró tenyér körbefonta, még ő sem érintette így magát soha, nemhogy más, valósággal fuldoklott az őt elborító érzésektől. Mydelior folytatta az ujjai mozgását is, majd hozzáadta a harmadikat is, míg a szőke lassan merevvé váló péniszét simogatta. Anaiel az öklére harapott, hogy gátat szabjon a belőle feltörő hangoknak, amik úgy hangzottak, mintha egy kismadár és egy macska szerelemgyerekének a farkára léptek volna, zihált és nyöszörgött, meglepően magas és elakadó hangon.
Nagyot szusszant, mikor az ujjak kihúzódtak belőle, furcsa érzést hagyva maguk után, majd valami meleg dörzsölődött neki. Mire felfogta, hogy mi is az, Mydelior lassan elkezdett benyomulni. Feszített és fájt, felkiáltott, s vergődni kezdett, hogy szabaduljon az érzéstől, de a démon rátenyerelt a mellkasára, s az ágyon, maga alatt tartotta.
– Ssh, ssh, semmi baj, mindjárt jobb lesz…– Anaiel tiltakozó hangot hallatott, s a fekete csak félig fért be, így lassan visszahúzódott. Az angyal egy pillanatra megkönnyebbült, mikor megérezte újra azt a furcsa folyadékot folyni a lábai közt, a férfi hímtagja pedig újfent belécsusszant, ezúttal kicsit könnyebben. Mydelior szép lassan dolgozta bele magát az alatta heverő testbe, a tiltakozásaira ügyet sem vetve. Anaiel kék szeméből a fájdalom és a megalázottság könnyei csorogtak, ahogy hiábavalóan vergődött a másik alatt, valójában csak még feljebb nyársolta magát a farkára.
– Lazíts…– dünnyögte a fülébe, és lágyan ringatózni kezdett benne, ki és be, ki és be. A síkositótól könnyebben ment a dolog, de még így is égetett és fájt, Anaiel véresre karmolta a démon hátát, s nem is volt tudatában. Mydelior egyre növekvő tempót diktált, igyekezett nem elnyújtani, mert érezhető volt, hogy Anaiel szenved, hisz bárhogy ingerelte, félmerev állapotnál jobban nem tudta felállítani a vesszejét.
Igaz, hogy néhányszor megütött benne egy pontot, amitől kellemes hullámok bizsergették meg, de az angyal nem élvezte az együttlétet, túlságosan is fájt, s biztosra vette, hogy vérezni fog. Megkönnyebbült, mikor a démon megmerevedett fölötte, belsejét pedig elöntötte a meleg folyadék, s végre kicsusszant belőle. Mellé dőlve pihegett, míg ő arcát eltakarva feküdt mellette, próbálva úrrá lenné a testén és a gondolatain. Ha azonban azt hitte, ezt a démon hagyja, tévedett.
Miután Mydelior magához tért az orgazmusából, új adagot öntött a síkositóból a tenyerére, és kezelésbe vette Anaiel büszkeségét, amely szakértelmének köszönhetően már ágaskodott is. Az angyal nyikkanva vette tudomásul a helyzetet, túl elcsigázott volt az ellenálláshoz, és megint olyan érzése volt, mintha valaki villámokkal csiklandozná – nem tudta megmondani, hogy jó-e, de új volt és érdekes. Hamarosan már Mydelior alatt vonaglott nyöszörögve, hiába próbálta elhallgattatni magát, a démon ujjai mindenhol ott voltak, egyre űzték egy olyan őrület felé, amit nem ismert. Neki egy örökkévalóságnak tűnt, de valójában nem telt el sok idő, mikor összerándult, akárha valójában villámcsapás érte volna, melybe az egész teste belerázkódott, és kiáltva élvezett el.
Pihegve zuhant vissza az átizzadt lepedőre, Mydelior pedig újból melléfeküdt. Libabőrös volt ugyan, de nem érezte a hideget, a démonból áradó hő elegendő volt a számára.
– Ez… Ez mi volt? – Találta meg végül a hangját, ami furcsán rekedtesen szólt, pont, mint a feketéé.
– Ezt úgy hívják, orgazmus – mély és karcos volt a hangja. – Jól vagy?
– Azt hiszem… – jött a bizonytalan válasz, s Anaiel már nem érzékelte, ahogy Mydelior lemosdatja, s hűsítő balzsammal kezeli megviselt bejáratát, mert kimerült álomba zuhant. Délig aludt, mert az utóbbi időben csak forgolódott, túlságosan nyomasztotta a kötés és a nászéjszaka közeledése. Mydelior hagyta, hadd aludjon, így tiltakozás nélkül megúszott egy újabb balzsamozást, aztán végigmérte újdonsült férje testét a reggeli fényben is. Az angyal teljes mértékben kifejlettnek tűnt, testéhez képest normális méretű pénisszel, ami most kimerülten pihent a kis göndör pelyhecskék között. Hozzá képest szinte csupasz volt, csupán ágyékánál sűrűsödött és sötétült mélyszőkévé a szőre. Nem tudta, az angyalok milyen korban válnak szexuálisan aktívvá, de Anaiel már semmilyen értelemben nem volt kisfiú.
Az angyal végül fél egy környékén kezdett ébredezni, s igencsak megszeppent, mikor egy intenzív tekintetű démonnal találta magát szembe, s rendkívül zavarba ejtő módon mindketten meztelenek voltak, Mydelior ágyékát csak a paplan csücske takarta, szerencsére az ő testét egész jól fedte. Mivel a hólyagja rendkívül feszítette, muszáj volt kisiklania a paplan viszonylagos biztonságából, de ahogy felült, alfelébe fájdalom hasított, ami szépen lassan tompa sajgássá szelídült.
– Csak óvatosan! Jól vagy? – Emelkedett fel Mydelior is, de addigra az angyal fogait összeszorítva már felkelt, s határozottan menetelt a fürdőhelyiség felé. Kisvártatva egy megdöbbent sikkantás hallatszott, aztán pedig a fülsüketítő csönd, így a démon is felkelt, hogy megnézze, mégis mit csinál a párja. Az épp a lába közét markolászta, combjain az ő spermája folyt végig, s a sírás szélén állt épp, mikor ledermedt a rányitó férfitől. Mydelior furcsa elégedettséget érzett, de aztán gyengéden a zuhanyrózsa alá állította az angyalt, pár szóval megnyugtatta, és megmutatta, hogy tisztálkodjon meg helyesen az együttlétük után. Anaielnek még akkor is égett az arca, mikor lementek a késői reggelihez, és csodálkozott magán, amiért ekkora farkasétvággyal pusztítja az elébe tett ételeket, míg Mydelior a kávésbögréjébe fojtotta a mosolyát.
Az étkezés után Anaiel nem érezte késznek magát egy kiadósabb sétára, így inkább megnézték a szálloda által biztosított fürdőzési lehetőségeket, s hamarosan már kellemesen meleg gyógyvízben áztak – a pír nem tűnt el az arcáról, mivel meztelenül kellett a medencébe ereszkedniük. Az éjszaka még nem engedte el érzékeit, és fogalma sem volt, hogy kéne viselkednie – Mydelior sem közeledett hozzá még semmilyen szándékkal, bár az feltűnt, hogy a medencében szokásosnál közelebb ült le hozzá. Reggel szembesült azoknak az észveszejtő csókoknak az eredményével is, amit éjszaka a férje hintett a felsőtestére, s mik most lilásan harsogtak a fehér bőrén. Lányos zavarában nyakig merült a vízben, de mert a démon mellette szintén szemét lehunyva lazított, így ő is lehunyta a szemét, s hagyta, hogy a víz körbeölelje, kellemesen ellazítva minden porcikáját. Mydelior végül figyelmeztette, hogy maximum fél órát tartózkodhatnak a vízben, így szép lassan kikászálódtak és megszárítkoztak.
Visszatértek a szobába, ahol ettek egy kis gyümölcsöt, majd Anaiel sziszegve bemászott az ágyba, mert bár a gyógyvíz segített valamennyit sajgó alfelén, még mindig rettentő kellemetlen volt mozogni, úgy érezte, mintha fájdalmas tűz lüktetne a lába között. Mydelior leült leveleket írni, őt figyelve, a motozására aludt el, s korán reggel, a karjaiban ébredt. A démon teljesen hozzásimult hátulról, érezte, valami kemény nyomja a combjait, de olyan szorosan ölelte, hogy képtelenség lett volna megnéznie a felébresztése nélkül. Így csendben, dobogó szívvel feküdt, próbálta feldolgozni az elmúlt napok viharos eseményeit. Hozzáadták egy démonhoz, akivel el is hálta a nászt – a fájdalom ellenére tudta, az mennyire gyengéd volt vele. A bátyjától még nem kapott levelet, fogalma sem volt róla, Cassiel mit szól majd a történésekhez, remélte, levelét kézhez kapja, mielőtt még meglátná a Nagykönyvben a nevét. Nem tudhatta, de ez a reménye nem vált valóra. A Nagykönyv mindenki számára nyilvános volt, hogy olvashassák az örömhírt, de mikor egy vörös betűs démonnév is bekerült a lapok közé, összeszaladtak az angyalok, hogy vajon ki lehet az a szerencsétlen, akit egy démonhoz kötöttek. Mikor Cassiel meglátta testvére nevét, egyszerűen elájult.
Nem telt úgy el nap, hogy ne gondolt volna az öccsére, akitől oly durván elszakították, tisztán emlékezett a kétségbeesett arcra, amit Anaiel vágott, miközben őt cipelték el. Nagy volt a felbolydulás, mikor sérülten, de hazaérkeztek, s elmesélték, hogy Anaiel váltotta meg a szabadságukat. Semmi hír nem volt felőle ezidáig, s most a Nagykönyvből kellett megtudniuk, hogy egy démon prédája lett. Cassiel, miután magához tért a döbbenettől annyira, hogy újra tisztán tudjon gondolkozni, rájött, valahonnan furcsán ismerős neki a démon neve. Fél napig emésztette magát, mikor végre a homlokára csapott, hisz ez a démon volt, akit Anaiel annak idején megmentett, de biztos volt benne, hogy már előtte is mintha látta volna már valahol ezt a nevet. Végül a könyvtár és a névjegyzék adta meg számára a választ: Mydelior az előző Nagyúr fia volt, s most az egyik bátyja uralkodik. Volt remény hát, hogy Anaiel még mindig életben van.
Aztán megérkezett a kép is. A Pokolban szokás, hogy az uralkodócsaládot érintő fontos eseményekről képek készülnek, így a házasságukról is készült egy, amit aztán gondosan terjesztettek, míg feljutott a Mennybe is. Anaiel szinte fel sem fogta, hogy fényképezik valami villanós masinával, a képen ijedt tekintete volt és a lehető legtávolabb állt a démontól, aki zord tekintettel meredt előre. Cassiel szerzett egy példányt a képből és mindig magánál hordta, eszébe véste a démon minden arcvonását, hogyha találkoznak, azonnal megölhesse. Anaiel szerencsére nem tűnt sérültnek, de mivel érthető okokból nem látszott a szárnya, akár az is lehetséges volt, hogy levágták neki, nehogy elszökhessen. A képre két nappal jött meg az öccse levele, amit könnyek között olvasott végig. Meglepően jó helyzetben festette le magát, az utalás a védettségére pedig nyilván a démonnal való kötését jelentette. De Anaiel élt és ez volt a lényeg.
Mindeközben az említett a Föld egy eldugott pontján, pihepuha ágyban heverészett, míg testét lusta érintések járták be. Mydelior ébredezett s úgy gondolta, az a legjobb, ha hozzászoktatja az angyalkáját az érintéseihez, így nekilátott bebarangolni a mellkasát és csókolgatni a nyakát. Anaiel hangos szusszanással adta tudtára, már ő is fent van, majd egyre mélyebbről vette a levegőt, mikor megszívott egy érzékeny pontot a füle mögött, fel is nyögött.
Ezen felbátorodva a démon kezei becsusszantak a paplan alá, és a fehér combokat kezdték tapogatni.
– Emeld meg a lábad! – Dörmögte a fülébe, mire az angyal felnyikkant.
– De én nem…– Mydelior nem várta meg, míg a másik befejezi a tiltakozást, maga emelte meg a vékony combocskát és a keletkező résbe dugta lüktető péniszét, majd visszaejtette Anaiel lábát.
– Oh – ennyi volt az angyal reakciója, mikor megérezte szorosra zárt combjai között mozogni a másikat. A kemény tag minden mozdulatnál végigcsúszott a heréin és férfiassága egy részén, érintésével mintegy tüzet gyújtva benne. Megfordult a fejében a menekülés, de mintha Mydelior a gondolataiban olvasott volna, átkarolta és a mellkasához szorította, így legfeljebb csak a csípőjét tudta mozgatni, s érezte, őt sem hagyja hidegen a másik ténykedése.
– Fogd marokra – hangzott az utasítás, de vonakodó engedelmességét a démon már nem várta meg, maga vezette a kezét a vesszejükhöz, s mutatta meg, hogy fogja, hogyan mozgassa, miközben folyamatosan emelte a tempót s a nyakát csócsálta. Anaiel elakadó hangon lihegett, az arca teljesen vörös volt zavarában, s inkább becsukta a szemét, hogy ne kelljen látnia, miket is művel egy démon parancsára. Persze nem volt tudatában, hogy csípőjét Mydelior ritmusával szinkronban mozgatta, vagy hogy elakadó sóhajai mennyire ingerelték párját, aki folyamatosan űzte magukat a csúcs felé. Anaielnek kipattantak a szemei, ahogy megérezte, mennyire megfeszül mögötte a másik, s tenyerét elöntötte a forró nedv, de már újból le is csukódtak, mert Mydelior megszívta a füle mögött azt a pontot, amitől neki is ívbe feszült a háta, és elélvezett.
Pihegve, izzadtan feküdtek egymás karjában, Anaiel nem tudta, mit kéne tennie az ujjai közt csorgó ragaccsal, így jobb híján a lepedőbe törölte kezét. Mydelior elhúzódott tőle, mire az angyal megremegett, ahogy megérezte a combjain visszahúzódó érintést.
– Hogy érzed magad? – A démon hangja szokatlanul vidáman és elégedetten csengett.
– Zavarban – dünnyögte Anaiel a párnának mire kuncogás volt csak a válasz.
– Akkor megyek én fürdeni – azzal a mellette fekvő súly felemelkedett, az angyal pedig kilesett a dunnák közül, s még épp elkapta Mydelior alakját, mielőtt becsukódott volna mögötte az ajtó.
– Milyen gyönyörű – futott át az agyán, ami persze nem segített zavaros gondolatain és akadozó szívverésén, így frusztrált kiáltását újból a párnába fojtotta.
Ezúttal talán nem volt olyan zavarba a reggelinél és az ülés is kényelmesebben esett. Meg sem fordult a fejében, hogy vajon a bujálkodás bűnébe esett-e, hisz ő csak a férjével hált, másra rám sem nézett, és nem is töltötték az egész napot az ágyban.
Már jóval energikusabbnak érezte magát, fiatal teste szinte vibrált az energiától, amit a szexuális beavatás okozott, bár még nem volt tisztában saját csáberejével. Ezúttal igent mondott a sétára, s kettesben elindultak felfedezni a környéket, ahol sok más pár is andalgott. Anaiel csodálkozva szemlélte őket, annyira különböző volt mindegyik személy, hogy egész napos bámulásukba sem unt volna bele. Gondolataiból Mydelior kérdése szakította ki, akivel jóízű beszélgetésbe keveredtek, és letelepedtek a közeli tó partján egy padra. A tavon vízisí oktatás zajlott épp, akaratlanul is a vízben levőket kezdték figyelni egy idő után, s végül Anaiel volt az, aki felvetette, talán megnézhetnék közelebbről is.
Volt egy lelkes, mitugrász ügyintéző, aki nagyon megörült az érdeklődésüknek, s csak rábeszélte őket, ugyan, próbálják ki, mi baj lehet. Megkapták a gyorstalpaló oktatást, a ruhát, mentőmellényt, s vízre bocsájtották őket.
Anaielnek először furcsa volt egy másik emberbe kapaszkodva, a víz felszínén siklani, de ha behunyta a szemét, csupán egy kicsit különbözött a repüléstől, ami már nagyon hiányzott neki. A Pokolban nem merte előhívni a szárnyait, helye sem lett volna, nemhogy megkísérelje a tényleges repülést. Csurom vizesen, fültől-fülig érő vigyorral lépett a partra, hogy ott egy borongós hangulatú démont találjon, aki korántsem érzett rá a sport csodájára oly könnyedén, mint ő, s mikor a kotnyeles oktató vagy ötvenedjére szólt be neki, egyszerűen belelökte őt a vízbe és füstölögve elcaplatott. Az angyal azonban nem akarta, hogy kimaradjon az élményből, ezért megpróbálta ő megtanítani a megfelelő fogásokra, és sok pillarebegtetés meg némi kenőpénz után ráállt az oktató is, hogy kivigye kettejüket a vízre. Mydelior ezt az alkalmat már jobban élvezte, mert ugyan nem tudta megérteni, az emberek mit szeretnek azon, ha a pofájukba csap a víz, de Anaiel hozzá simuló teste és fülébe duruzsoló hangja, amivel a tanácsait osztogatta, kellően kárpótolták.
Mivel nyakig vizesek voltak, visszamentek a szállásukra, és zuhany helyett kellemeset áztak a melegvizes medencében, s ezúttal Anaiel sem volt zavarban a meztelensége miatt, mert túlságosan elfoglalta a vigyorgás és a csukott szemmel való lazítás, így a démon akadály nélkül legeltethette rajta a szemét. Eddig sem volt csúnya teremtés, de őszinte boldogságában szinte ragyogott, a mosolya pedig részegítő volt. Kezdett számára is világos lenni, hogy egy rendkívül őszinte valakivel van dolga, aki a hangulatait sem játssza meg, csak hogy előnyösebb helyzetbe jusson, s most sugárzott a boldogságtól, és egyszerűen képtelenség volt nem őt nézni.
– Anaiel…– szólította meg, mire arcába villantak a kék szemek.
– Igen?
– Lassan mennünk kéne…
– Jó – azzal a beleegyező bólintás mellé még egy káprázatos mosolyt is kapott, amitől bennrekedt tüdejében a levegő. Először láthatta jókedvűnek az angyalt, aki még halkan dudorászott is magában, míg kimászott a medencéből, és annyira a gondolataiba merült, hogy eszébe sem jutott takargatni magát, így megcsodálhatta az ennivaló, halovány félgömböket.
Késői ebédre vagy korai vacsorára ezúttal az egyik étterembe mentek, ahol folytatták a vízisport által megszakított beszélgetésüket, bár a politikai kérdéseket gondosan kerülték. Az emberek által készített fogások nem voltak oly ízletesek, mint az otthoniak, de ez megfelelő kompromisszumos megoldás volt, hisz voltak könnyebb és nehezebb ételeik is, így mindenki kedvére válogathatott.
Anaiel desszertként gyümölcsöt rágcsált, míg Mydelior testes vörösbort kortyolgatott, s lecsendesedve figyelték a táncparketten a zenére ringatózókat. Nem igazán a démon ízlése volt a zene, de a szőkének láthatóan tetszett, s mivel újra az ágyában akarta tudni, gondolta, szerez nála egy jó pontot, és felkérte táncolni.
Nem volt egy gyors darab, így lassúzáshoz álltak össze, Anaiel vöröslő arcát a mellkasába rejtette, de a tánc alatt fokozatosan lazult el. Hozzászokott a gyakori érintésekhez és ölelésekhez, s az elmúlt napokban Mydelior elég sokszor taperolta, és igazán kellemes volt a karjaiban ringatózni. Valami ostoba ember megközelítette őket, nyilván le akarta kérni a szőkét, de a démon olyan sötét tekintettel bámult rá, hogy inkább meggondolta magát. Három vagy négy számot táncoltak végig, azalatt Anaiel zavarpírja is enyhült, szinte beleolvadt az ölelésébe. Mikor a fekete lassan elhúzódott tőle, engedelmesen követte a szobájukba.
Mydelior nem akarta megzavarni a köztük kialakult hangulatot, így csak az éjjeliszekrény kislámpáját oltotta fel, majd rögtön magához húzta az angyalt egy forró csókra, hogy eszébe se jusson a tiltakozás vagy menekülés. Anaiel az elején megfeszült, de ahogy a táncnál, itt is fokozatosan lazult el a karjaiban, csókolózás közben a démon fokozatosan tolta hátra, míg az ágyra nem tudta fektetni.
Anaiel hatalmasra tágult kék szemeivel bámult fel rá, szőke haja szétterült a párnán, glóriába vonva az arcát. Mydelior visszahajolt az ajkaira, alaposan összecsókolta, közben jobbjával a ruhát bontogatta az angyal testéről. Mikor feltárult a hófehér mellkas, lesiklott a nyakán és kezelésbe vette a mellbimbókat, kiélvezve a másik cicás nyögéseit. A fiatalabb zihálva szedte a levegőt, de nem tiltakozott, míg kihámozta a ruháiból – a sötét színű, démonos stílusú holmikban szinte világított. Mydelior is gyorsan ledobálta magáról a testét fedő textilt, majd ráfeküdt az alatta heverő testre, vigyázva azért, hogy ne nyomja össze. Míg újra csókolta, baljával a síkosítós üveg után tapogatózott. Anaiel nyugodtabban tűrte a procedúrát most, hogy tudta, mi fog történni, biztatására még a csípőjét is óvatosan emelgette, hogy kényelmesebb legyen neki. Talán Mydelior is türelmetlenebb volt most, hogy nem ütközött nyilvánvaló ellenállásba, de az angyal inkább fájdalmas, mint élvezettel teli sikolyára visszavett a tempóból.
– Tedd a vállamra a lábad – utasította a démon, mire kapott egy értetlen pillantást.
– Mi vagyok én, akrobata? – A felháborodott hangú kérdésre kuncogni kezdett, mire az angyal is megeresztett egy fájdalmas félmosolyt és tette, ahogy kérték. Mydelior visszanyomult belé, egy kis nyikkantást kicsalva csak a másikból, akinek így jóval kevésbé volt fájdalmasabb. A démon marokra fogta az angyal merevedését, s lökéseivel egy tempóban pumpálni kezdte, mert elhatározta, ha törik, ha szakad, Anaiel ma úgy élvez el, hogy még benne van. A szőke érzékeit annyi minden bombázta, a póz miatt nyögéseit sem tudta elfogni a kezével, túlságosan lefoglalta, hogy a másik vállába kapaszkodjék. Úgy érezte, mintha tűz égetné mindenhonnan, mely a démonból áradt, minden érintésével meggyújtva tagjait, ahol csak hozzáért. A szokatlan izommunkától veríték csorgott a homlokán és kezdett begörcsölni a lába, a szája a sok sóhajtól a pergamenre emlékeztetett, de mindezekből semmit sem vett észre, a démon teljesen uralta az érzékeit, csak arra a villámcsapásszerű érzésre tudott koncentrálni, ami lassan megint épült fel benne, s a fekete orgazmusnak nevezte. Anaiel egy örökkévalóságnak érezte, pedig együttlétük pár perces volt csupán, mikor a tűz lecsapott és ő reszketve engedte át magát az érzésnek, haloványan érzékelve csupán párja megfeszülő testét.
A démon hamar lekászálódott róla, segített kiegyenesíteni elgémberedett lábait, s tincseit kisimítva a homlokából megcsókolta. Ez most nem a tüzes, vágykeltő csók volt, hanem inkább elégedett, percekig tartó duruzsolás, ami után a szőke gondolt egyet, és Mydelior karjába fészkelte magát, úgy aludt el.
A reggeli zuhanyzást megint meglepett sikkantással kezdte, mert elég kómásan támolygott ki a fürdőhelyiségbe, és mikor megérezte a lába között folyni az éjszaka bizonyítékát, rettentően zavarba jött. Kicsit jobban érezte magát, mint az első alkalom után, akkor nagyon fájt mindene, most inkább csak bizsergő kellemetlenséget érzett, meg a derekát, de azt nagyon, biztos az ismeretlen pozíció viselte meg ennyire.
Mikor reggelinél Mydelior felvetette, hogy van egy botanikus kert, amit megnézhetnének, ha elég erősnek érzi magát, azonnal rábólintott. Az egész napot ott töltötték, enni is a kis kifőzdében ettek, Anaiel pedig lelkesen libbent egyik növénytől a másikig, rettentő érdekes volt megfigyelni az emberi faunát, mely nagyban különbözött, és sokkal változatosabb is volt az övékénél. A démont annyira nem izgatták a gazok, megelégedett az angyalkája figyelésével. A mozgása óvatos volt és hirtelen mozdulatoknál az orra alatt sziszegett, de úgy tűnt, kezd belenyugodni a házasélet testi részébe.
A korai vacsora után (záráskor gyakorlatilag úgy kellett kidobniuk őket a kertből) az angyal felfigyelt ez mozi nevű szolgáltatásra, s mivel egyikük sem ismerte a műfajt, gondolták a kipróbálják, és két óra után mindketten elbűvölve jöttek ki a teremből, csodálattal adózva az emberek leleményességének. Egy uszodában játszódó vígjátékot néztek, volt benne kellő humor és évődés, de volt egy meglepően mély, drámai történetszál is. Az új impulzustól kellően energikusnak érezték magukat egy késői úszásórához is, szerencsére a vizeket sosem zárták be, de mivel későre járt, magukban voltak.
Mydelior ereszkedett először jóleső sóhajjal a vízbe, s már el is határozta, a fejét ugyan nem teszi bele, mert az emberek tisztítószerei rettentő erősek voltak és a szemét is marták, mikor egy hullám átcsapott rajta. Mivel sima úszómedencében és nem hullámmedencében voltak, értetlen képpel fordult hátra, hogy az ártatlan arcot vágó, száját harapdáló angyallal találja szembe magát, aki tökéletes értetlensége láttán nem tudta tovább türtőztetni magát és kirobbant belőle a kacagás.
– Igeeen? – Azzal a fekete közelebb lépett a parton kacarászó angyalkához és egy mozdulattal a vízbe rántotta, hogy az felháborodott pillantással illesse, miután kiprüszkölte magából a felesleges vizet.
– Mit akarsz, te kezdted? – Öltött nyelvet a démon, mire az angyal egy gonosz mosoly keretében az arcába küldött még egy adag vizet, s orrát befogva lemerült a víz alá, hogy elszökjön a bosszúja elől. Hatalmas vízicsata vette kezdetét, s olyan zajt csaptak, mintha legalább egy csapat gyerek, s nem csak ők ketten lettek volna az úszómedencében.
– Kegyelem – rázkódott a nevetéstől Anaiel, mikor kiadós kergetőzés után a démon utolérte és bosszús csikitámadást indított ellene. Ahogy az angyal dobálta a testét, akaratlanul is az alsóbb régióihoz dörgölőzött, amitől a feketének rögtön másfele kalandoztak a gondolatai. Úgy döntött, elég a játékból, a vállára dobta az angyalt, mintegy véletlenül megmártva fejét a medencében és elkezdte kifelé cipelni a fickándozó testet, aki nem tudta eldönteni, hogy méltatlankodjon, vagy kuncogjon. Mydelior tenyere betakarta falatnyi, csurom víz fürdőnadrágját, hője átszivárgott a bőrére, de igyekezett nem tudomást venni róla. Mikor végre tiltakozásának engedve letették, csak annyi ideje volt, hogy felfogja, párja a zuhanyzóig cipelte, mert már az ajkára is tapadt. Mivel még száguldozott benne az adrenalin, néha a csókba kuncogott, nem is sejtve, milyen hatást tesz ezzel a másikra, aki vakon a csap után tapogatózott, és elsőre sikerült egy egész tűrhető hőmérsékletet eltalálnia, hogy azért ne vacogjanak a vízből kijőve. Teljesen a másikra tapadt a hulló vízpermetben, Anaiel pedig megérezte, ahogy izgalma a bőrének nyomódik, de ha volt bármi ellenvetése, a fekete csókjai sikeresen beléfojtották. Mydelior ujjai a hátán barangoltak, majd becsúsztak az úszónadrág alá – hisz úszómedencében ez kötelező viselet volt – és alaposan körbejárták a félgömböket, majd igyekezett is megszabadítani a másikat a ragaszkodó darabtól.
– Mi a fenéért nem lehet…– mormolta maga elé, vagyis Anaiel ajkaira a démon, míg küzdött a nadrággal, amitől a szőkének megint kuncognia kellett. Kicsit eltolta magától, és lihegve bámult rá, némi bizonytalansággal a szemében.
– És ha meglátnak minket?
– Hát aztán? Hadd irigykedjenek! – Azzal megunta a hiábavaló harcot, és térdre vetette magát a másik előtt. Látta a bizonytalanságát, így gonosz módon csókot szívott a nadrágban lapuló, egyre érdeklődőbb férfiasságra, s így sikeresen elterelve Anaiel figyelmét, hamar lekapta róla a zavaró ruhadarabot, a sajátját pedig újfent a másik ajkait csókolva próbálta lerángatni. Csak a térdéig sikerült leszenvedni, de az is épp elég volt, Anaielhez simult, kezét közéjük vezetve fogta marokra mindkettejüket. Nehéz dolga volt, az az átok úszónadrág valamennyire akadályozta a mozgásban (meg is fogadta, hogy belevágja az első útjába akadó szemetesbe), s még Anaiel meg-megcsukló alakját is igyekezett tartani, aki engedelmesen hagyta, hadd játsszon testével kedvére, s túlságosan lefoglalta, hogy a nyakába kapaszkodjon, így fülében visszhangoztak buja nyögései. Irtózatos tempót diktált, az angyal önkéntelenül is követte a mozgását, hangja, illata, érintései betöltötték az érzékeit, s hamarosan mindkettejükön végigsöpört az élvezet. Zihálva kapaszkodtak egymásba, míg kiélvezték az orgazmus utóhatását és a hátukra záporozó finom melegvizet, aztán, mivel Anaiel megint zavarban volt, egymásnak hátat fordítva gyorsan megtisztálkodtak. Mydelior valahol örült is, hogy nem kell néznie, ahogy a szőke beszappanozza magát, mert már csak a puszta gondolatra is érdeklődve rándult meg a férfiassága.
Fürdőlepedőt csavartak magukra, kicsit morgott is a kényszerű hajmosás miatt, amit Anaielnek köszönhetett, de a címzett nem figyelt, vöröslő arcát igyekezett a törölközőbe rejteni. Mivel elég meleg volt, csak megdörzsölték a hajukat, hisz reggelre úgyis megszárad, Mydelior egy laza mozdulattal a földre is hajította, hisz a szobaszervíz majd úgyis összeszedi, s jólesően elnyúlt az ágyon. Házassága eddig az angyallal meglepően jól alakult. Az említettet kezdte figyelni, aki ugyan haját már megszárogatta, de nagyon babrált az egyik hálóingével, amit magával hozott.
– Nem szoktál meztelenül aludni? – Kérdésére a szőke felkapta a fejét, s nem tehetett róla még a nyakára is pír kúszott, ahogy megrázta a fejét.
– Nem igazán.
– És a kedvemért nem hagynád el most mégis?
Anaiel ajkát beharapva tépelődött, míg a fekete türelmesen várt, de végül egy sóhajtással letekerte magáról a törölközőt és valósággal bevetődött a paplanok közé, vigyorra késztetve a másikat.
– Mit szégyenlősködsz, láttam mindent…
– Tudom…– süppedt még mélyebbre a dunyhák közé vöröslő arccal az angyal, és jól magára csavart két réteg paplant, csak hogy reggel újfent a démon karjaiban ébredjen.
Délelőtt ezúttal a környező hegyes-dombos vidéket fedezték fel, kényelmes baktatásuk közepette beszélgettek is, s a szó valahogy a vágyaikra terelődött. Mydelior bevallotta az angyalnak, hogy nagyon szeretne repülni egyszer, de ez elég elérhetetlennek tűnt a számára. Cserébe Anaiel elmotyogta, hogy jobban szeretne hasonlítani a bátyjára, és valami igazán nagy tettet elkövetni, amiért mindenki büszke lehet rá. Csöndbe merülve emésztgették a hallottakat, míg az angyal egyszer csak meg nem állította magukat egy tisztáson. Alaposan körülnézett, s nem törődve a fekete egyre értetlenebb, de érdeklődő pillantásaival, megszabadult a felsőjétől és a háta mögé került.
– Ez lehet hatalmas őrültség…– Mydelior nem érezte veszélyesnek, amiért háttal áll az angyalnak, de azt már nem volt ideje megkérdezni, mégis miféle őrültséget készül tenni a másik, mert izmos karok és lábak fonódtak a felsőtestére, s pár centire felemelkedett a földtől. Épp szólni akart, hogy elég nehéz lesz neki, mikor a szőke energiája végigsöpört rajta, kiszorítva tüdejéből a levegőt. Érezni, ahogy Anaiel esszenciája végig árad rajta… egyenesen földöntúli élmény volt. Mire magához tért, már repültek is. Korántsem volt olyan kényelmetlen, mint a vízisí, de meglehetősen imbolygó és szeles élmény volt, viszont a fák feletti csodálatos kilátás, és a tény, hogy talpával megérinthetné a magasabb fenyők csúcsát, ha nagyon nyújtózkodna, egészen elképesztette. Szótlanul szelték az eget, Anaiel szorítása a hóna alatt és a derekánál megnyugtató volt, valahol tudta, hogy nem fogja leejteni. Az angyal egyidő után elkezdett ereszkedni, és egy másik tisztáson óvatosan leeresztette a földre. Az érintése erőtlenül csúszott le róla, s Mydelior még időben fordult, hogy elkapja a fejét, mielőtt koppant volna egy nagyobb kövön.
– Jól vagy?
– Igen, csak kimerültem. Teljesen más itt az energiaáramlás, mint otthon, kicsit elszámítottam magam – pihegte az angyal, s esze ágában sem volt mozdulni, így a démon alaposan szemügyre vehette. Fedetlen mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, de a feketét jobban érdekelték az aljnövényzeten szétterülő, fehér tollakkal borított szárnyak, amiket a szőke még nem tudott, vagy nem akart visszahúzni. A fesztávolságuk lehetett vagy öt-hat méter, pihenő állapotban pedig szinte az angyal tarkóját, illetve a földet súrolták.
Még nem látott ilyen közelről angyalt, a családja alantasnak tartotta, hogy a harcokban elfogottakkal cicázzanak, azok vagy nem mutatták soha a szárnyaikat, vagy már levágták nekik, hogy engedelmességre bírják őket. Néhány démon pedig abban lelte örömét, ha az angyalokat szárnyuk mutatására kényszerítették, és figyelték a színváltozást, mert állítólag egy angyal szárnya a tisztaságát is mutatja, s a Pokollal érintkezve a hófehér tollak bizony képesek voltak halványszürkébe fordulni, ahogy a fogvatartottak egyre inkább kétségbeestek, és önmaguk, vagy gazdájuk megölését tervezték. Anaiel szárnyán azonban nem látszott semmi, még foltok sem, így Mydelior azt gondolta, ez csupán csak pletyka.
– Lehet neked kell lecipelned innen – szólalt meg kisvártatva a szőke, aki csak szemeit volt hajlandó felnyitni, felriasztva gondolataiból a másikat.
– Ezen ne múljék! – Azzal Mydelior, mint a tollpihét, könnyedén a karjaiba kapta az angyalt. Az még döbbentnek vagy ijedtnek lenni is fáradt volt, inkább kényelmesen elvackolódott az ölelésében, miután eligazgatta a szárnyait, hogy egy toll se legyen a szájába nyomódva, ne húzza a földön, de ki is lásson tőlük. Nagyjából az út felénél szedte össze magát Anaiel annyira, hogy visszahúzhatta függelékeit, a fekete kerekre tágult szemekkel figyelte, ahogy a tollak egyszerűen beleolvadnak a fehér hátba, s mikor az utolsó pihe is eltűnt, a pillanat tört részéig egy stilizált, tetoválás-szerű szárnyembléma is felvillant az angyal hátán.
Igaz, hogy döcögős volt a völgybe az út, Anaiel mégsem kapott a nyaka után, teljesen ellazulva feküdt a karjaiban, bár légzése elárulta, hogy nem alszik. Szokatlan béke honolt köztük, míg a szállodába nem értek, ahol Mydelior gyengéden az ágyra fektette.
– Mozdulni sem tudok – dünnyögte a szőke az ágyneműnek bosszúsan, mert tényleg bele kellett volna kalkulálnia az eltérő helyszínt, hisz a Pokolban is teljesen más volt a légkör, elvégre repülni legtöbbet otthon kellett, azokhoz az energiaáramlásokhoz volt szokva.
– Aludj egyet – javasolta párja.
– Nem vagyok álmos – az angyal morgolódása ezúttal egy ötéves embergyerek nyűgösködésére emlékeztette a feketét, aki töprengett egy kicsit, majd távozott egy időre a szobából, a másik nagy értetlenségére. Kisvártatva azonban visszatért, büszkén lobogtatva szerzeményeit.
– Tudom én, mi kell neked! Hamarosan dorombolni fogsz! – Anaiel rosszat sejtve lesett hátra, de csak annyit látott, ahogy Mydelior felgyűri a ruhája ujját, így visszaejtette fejét az ágyra, és szorongva várta, vajon mit talált ki neki a démon. Azonban saját magát is meglepte élvezettel teli hördülése, amit képtelen volt visszafojtani, mert a fekete olajos ujjai végigsiklottak a hátán, átgyúrva fáradt izmait. Hamar ellazult a kényeztető masszázs hatására, míg Mydelior fölötte térdelve felfrissítette hát- és karizmait, s nem is tiltakozott, mikor lehúzta róla a nadrágját is, teljesen lemeztelenítve ezzel. A fekete ezúttal a talpánál kezdve haladt fölfele, csodálatosan kinyomkodott minden fájó izomcsomót, hogy tenyerei végül a fehér félgömbökön pihenjenek meg. Először lassan körözött rajta, majd ujjaival átgyúrta a kívánatos húst. Megfordult a fejében, hogy csókot is lehel rá, de végül elvetette az ötletet, és a hátára fordította a szőkét. Az épp kilesett pillái közül, de egy ohh hangocska kíséretében újra behunyta szemeit, mikor az arcát kezdte masszírozni, majd áttért a nyakára, onnan pedig a mellkasára, s deréktájékát kihagyva rögtön a lábaira koncentrált. Meghúzkodta az apró lábujjakat, tenyerével követte a boka vonalát, a térdhajlat finom bőrén ujjbegyeivel simított végig, s Anaiel nem is vette észre, már térdeit felhúzva, kitárulkozva feküdt a fekete előtt, aki épp csiklandós combjait gyömöszölte, néha-néha kényes tájara rebbentve ujjait. Az angyal ha akarja, sem tudta volna elrejteni, hogy nem hagyja hidegen a másik érintése, s hímtagja engedelmesen a fekete kezébe feszült, ahogy azt is masszírozni kezdte.
– Sejtettem, hogy eljutunk idáig…– mormolta Anaiel, de semmi neheztelés nem volt a hangjában, Mydelior meg csak somolygott az orra alatt. Tenyerét végighúzta az ágaskodó tagon, majd a tövétől haladva felfelé két ujjal végigdörzsölte, hüvelykjével többször is erélyesen végigsimítva a fejen. Másik kezével közben a heréit morzsolgatta, majd rátért a főfogásra, és a kis ráncos lyukacska körül kezdett kíváncsiskodni. Óvatosan ütögette és dörzsölte az izomgyűrűt, s vett még a masszázsolajból, hogy mutatóujja akadálytalanul csusszanhasson beljebb. Anaiel élesen beszívta a levegőt s megfeszült, és hiába haladt lassú, finom mozdulatokkal, csak nem akart ellazulni, így végül visszavonta a kezeit. Az angyal gyönyörű volt ott a lepedőn, szétvetett tagokkal pihegve, Mydelior gyorsan ledobálta magáról a ruháit és fölébe hajolva csókot lopott tőle. Azonban itt nem állt meg, pozícióváltásra ösztökélte, s vagy ujjaival, vagy szájával tartotta fogva angyalkáját, míg a kívánt helyzetbe tornázta magukat: ő hátát a falnak vetve ült, az ölébe pedig behúzta a vöröslő fejű szőkét, aki egy nyikkanással konstatálta, ahogy pucér feneke csattan a másik combjain. Hogy megtartsa az egyensúlyát, átkarolta a démon nyakát, közvetlen közelről bámulva a fekete szemekbe.
Mydelior megint csodálattal adózott az angyal szépségének, ahogy csillogó szemekkel, csóktól duzzadt, elnyílt ajkakkal bámult rá centikről, s ki is használva a közelségét újból csókolni kezdte. Először a hátán futtatta fel a kezeit, rövid időre a szőke fürtökbe markolva, aztán a mellkasára csusszant, hogy meggyötörje azokat a kis rózsaszín mellbimbókat. Érintésébe belehomorított és felzihált a másik, elszakadva a szájától.
– Ez nem igazság – morogta maga elé.
– Micsoda? – Vonta össze szemöldökeit Mydelior az oda nem illő mondat hallatán.
– Hogy te megérinthetsz engem…
– Csak tessék! – Azzal a démon kissé hátrább is húzódott, amennyire a póz engedte, hogy helyet biztosítson a reklamáló angyalnak. Az zavartan bámult fel rá, egy pillanatig dermedten ült az ölében, Mydelior már azon volt, hogy mozdul, mikor nagy levegőt véve a tenyerét az arcára fektette, s csak bámult rá azokkal a tengerkék íriszeivel. Pillantását nem állhatta sokáig, inkább lesütötte tekintetét, két tenyerét óvatosan a mellkasára fektette, s figyelemmel kísérte az útjukat. Ahogy ujjai végigszántottak a sötét mellbimbókon, Mydeliorból felszakadt egy sóhaj, így a szőke megismételte a mozdulatot párszor, teljesen elbűvölte a másik érintése alatt hullámzó mellkasa.
A démon, bár örült, nem hagyta sokáig nyugton felfedezősdit játszani, benyúlt maguk közé, hogy újból megkeresse azt a pici lukacskát, s ezúttal akadály nélkül csusszant be az ujja, csak egy elhaló nyögést kapott a várt fájdalmas sziszegés helyett. Körbetapogatózott, hol sekélyebben, hol mélyebben, mígnem sikerült kicsalni párjából egy magas, cicás nyögést. Anaiel a vállát markolta, nyitott száján kapkodta a levegőt, s elképedve bámulta, mire a fekete elmosolyodott, és lassú, de határozott támadást indított a kis idegcsomó ellen. A szőke az öklére harapott, hogy megakadályozza ezeknek a buja hangoknak a kiadását, de Mydelior elhúzta a kezét és a mellkasára szorította. Vöröslő arcát az illatos nyakhajlatba rejtve Anaiel pedig nyögött, nyöszörgött és szűkölt, mert úgy érezte, tüzes vassal kínozzák, ami csak ismeretlen, intenzív élvezetet képes okozni. A démon fokozatosan emelte a tempót, az angyal pedig tehetetlenül vonaglott az ölében, nyögéseivel őt is egyre közelebb juttatva a csúcshoz, s mikor végre egy kitartott nyöszörgés kíséretében megremegett, kicsit megkönnyebbült, hogy nem megy el szégyenszemre ennyitől, bár ahogy arra gondolt, milyen szorosan fonja körbe az angyal, érezte, hogy elcsöppen.
Anaiel percekig reszketett, Mydelior pedig fokozatosan hagyta abba ujja mozgatását, de nem húzta ki belőle. A szőke végül lassan a szemébe nézett, haja csapzottan tapadt homlokára, zihálva nyelte a levegőt, tekintete pedig a vágy ködétől csillogott.
– Ez... ez mi volt? – Nyelt egy nagyot kérdése közepén.
– Anaiel, ismerkedj meg a prosztatáddal – azzal a fekete újra megmozgatta az ujját, mire a jutalma egy újabb nyögés volt. – És az a legjobb az egészben, hogy ettől akárhány orgazmusod is lehet – csúsztatta másik kezét jelzésértékűen az angyal kőkemény merevedésére. Újfent ki-be kezdte mozgatni az ujját, kisvártatva pedig hozzáadott még egyet, s annak folyamatos nyögéseitől kísérve tágította a kisebbet. Türelmetlen volt, Anaiel cicás nyüszögései ingerelték is, így kivette az ujjait, s helyette péniszét vezette a pulzáló bejárathoz. Úgy tűnt, a szőke letett hangjának palástolásáról, mert folyamatosan nyögött és szűkölt, míg belé nem nyomult, s akkor kezdett igazán zihálni és remegni, mikor ő is mozogni kezdett. Nem bírta azonban sokáig, hogy a póz miatt nem merülhet el a másikban teljesen, így a hátára döntötte, szinte a matracba préselte, úgy űzte magukat a csúcs felé. Egyik kezével rámarkolt az angyal hasához verődő merevedésére, két-három rántás elég is volt, hogy a szőke homorítva, sikoltva élvezzen el, összeszoruló falai pedig őt repítették a csillagokig.
Rárogyott, így pihegtek több percig, míg végül lekászálódott róla, Anaiel pedig élesen beszívta a levegőt, mikor feltápászkodott az ágyról.
– Hová mész? – Hangja karcos és elégedett volt, ha Mydelior nem az imént élvezett volna el, hát megint rámászik.
– Jövök vissza mindjárt – csak a fürdőig ment, ahonnan vizes törölközőt hozott, hogy felfrissítse az angyalkát, aki meg-megrándulva feküdt, mikor kényesebb részhez ért, de hálásan fogadta ténykedését. Ő is gyorsan megtisztálkodott, majd befeküdt a szőke mellé, aki már automatikusan fordult a karjába, és ezúttal nem akadt fent a hálóruha hiányán.
Ha azonban Mydelior azt remélte, ezentúl büntetlenül behúzhatja angyalkáját az ágyba, amikor csak megkívánja, hát nagyot tévedett. Anaiel valószínűleg előbb felkelt, mint ő, s volt ideje gondolkodni, de mikor ő ébredt, alvást színlelt, aminek a démon nem is tulajdonított nagy jelentőséget, míg a szőke először ki nem táncolt az érintése elől. Alapból elgondolkodó jellem volt, erre most még rájött a zavar is. A démonnak a délelőtt felénél sikerült rájönnie, hogy azért ilyen a másik, mert élvezte az éjszakát, és ez teljesen megborította, s azon tépelődött, vajon akkor ő most bujálkodónak számít-e vagy sem. S mivel a fekete érintéseivel a testén igen nehéz volt gondolkodnia, igyekezett megtartani a két lépés távolságot.
Mydelior azonban úgy volt vele, ha már egyszer magához édesgette az angyalkát, az ágyából ugyan ki nem rúgják többé. Úgyis a közeli város bejárását tervezték aznapra, de városnézés helyett elvitte a helyi múzeumba, ahol épp görög szoborkiállítás volt. A fekete már előre dörzsölgette a kezét a sok meztelen márványfigurára gondolva, legalább a művészeten keresztül szokja a testiséget.
Anaiel láthatóan élvezte a kiállítást, mindent alaposan megszemlélt, s valahogy a faragott falloszok látványától nem jött zavarba, sőt, egyenesen el volt bűvölve, amiért az emberek élettelen, kemény kőtömbökből képesek ennyire realisztikus, szinte élő-lélegző alakokat teremteni. Mindegyik szoborhoz volt valami hozzáfűznivalója, s Mydelior gondolatban megveregette a vállát a remek ötletért, ugyanakkor érdeklődve hallgatta az angyalt, mert az láthatóan tanult némi művészet- és kultúrtörténetet, csak a tárgyi bizonyítékokat eddig nem láthatta.
– Óh, de jó! – Csillant fel a szeme az egyik szobor láttán. Egy babérkoszorús ifjú tartott a karjaiban egy másikat, aki vagy elájult vagy halott volt. A babérkoszorús arcán tökéletesen kirajzolódtak a fájdalom és gyász jelei, a karjaiban tartott fiúnak pedig gyönyörű márványarca volt, kicsit talán hasonlított is Anaielére.
– Apollón és Hyachintos. Hát ezek meg kik? – Vonta össze a szemöldökét a démon, az első nevet nem is sikerült rögtön kiolvasnia.
– Apollón az ókori görög hitvilágban a költészet istene, Hyachintos pedig a szerelme, egy trójai királyfi. Többen is szerelmesek voltak belé, de ő az istent választotta. Egyszer a diszkoszvetést gyakorolták, mikor Zephyr, aki féltékeny volt Apollónra, úgy fújta a diszkoszt, hogy fejen találja Hyachintost. Súlyosan megsérült, még Apollón sem tudta meggyógyítani, és a karjaiban halt meg. Kérte az apját, a főistent, Zeust, hogy hadd változhasson ő is halandóvá, hogy belehalhasson a szerelme elvesztésébe, de ezt nem engedték neki. Hyachintos kihulló véréből nőttek a jácintok – míg beszélt, Anaiel gyengéd tekintettel nézte a szoborcsoportot, majd egy ponton futólag végig is simított a halott fiú arcán. Furcsa volt az angyalt a szobor mellett látni, mert nagyjából egykorúak lehettek a halottal, Anaiel vibrált a színektől és kissé esetlenül álltak rajta az emberi ruhák, míg Hyachintos márványba zárva, meztelenül feküdt a másik alak karjaiban. Kétségkívül az angyal volt a szebb, s Mydelior azon kapta magát, hogy önkéntelenül is a szobrokhoz hasonlítja a szőkét, minden egyes darabnál ugyanarra az eredményre jutva.
Végül eljutottak a pajzán szobrokig is, amiket Anaiel kerekre tágult szemmel és vöröslő arccal szemlélt meg, különösen egy faun és egy nimfa kettőse ragadta meg a figyelmét. A nimfáról nem igazán lehetett eldönteni, hogy fiú-e vagy lány, mindenesetre a faun ölében ült, s kétség sem férhetett hozzá, mit csinálnak épp. Volt még pár hasonló, mikor egy félig kecske, félig ember alak üzekedett különböző fiatalokkal, néhol a csábítást, néhol az aktust jelenítve meg. Mydelior a vitrin másik végéből kezdte a nézelődést, s mikor Anaiel mellé ért, aki még mindig a kecskelábú ölében ülő alakot nézte, akkor a szőke összerezzent és pipacsvörös arccal ellibbent mellőle, nyilván ő is észrevette a hasonlóságot a szobor és a tegnap esti póz között.
Szép kényelmesen járták végig a múzeumot, nem is vették észre, mennyire elszaladt az idő. Egy hangulatos kis étteremben ettek, pont a két sűrű időszak között voltak, s a látottakról beszélgettek. A fekete egy idő után felhozta, vajon miért olyan apró minden szobor férfiassága, mert leginkább egy ötéves büszkeségére emlékeztetett mindegyik, még a hegyomlás méretű, izmos férfialakokon is. Anaiel vörösödve magyarázta, hogy ez azért van, mert a kiválóság és az erény, tisztaság szimbólumának tekintették, ezért volt a szatíroknak és faunoknak olyan hatalmas, ágaskodó pénisze, mert ők a bujaság megtestesítői. Kérdése után az angyal hallgatag, magába forduló lett, talán duzzogott is egy kicsit, ami a démont rendkívül mulattatta.
Aztán felfedezték a történelmi városközpont épületeit, megetették az egyik terecskén átcsorgó patakban tanyázó kacsákat, akik furcsa módon egészen közel merészkedtek a boldogságtól ragyogó Anaielhez. Mydeliornak már feltűnt, mennyire érdeklődik a szőke a flóra és fauna iránt, s most is el volt bűvölve, amiért a kis tollasok ennyire körberajongták. Néha egészen olyan tudott lenni, mint egy kisgyerek, bár azért a fekete angyali években 17-18 évesnek tippelte, de mivel kortalan arcuk volt, igazán nehéz lett volna helyesen megsaccolni évei számát. Mivel sokáig volt világos és a levegő is kellemesen meleg volt, rengeteg ember mászkált még az utcákon, ők pedig leültek egy kőpadra fagyizni, mindketten csodálattal adózva az emberi gasztronómia eme gyöngyszemének. Anaiel nem is volt tudatában a démon égő pillantásának, ahogy figyelte, miként tűnteti el ajkai közt a hideg édességet, túlságosan lefoglalta az emberáradat tanulmányozása és a szájában szétolvadó ízek.
Lassanként aztán rájuk sötétedett, s végigsétáltak a bevásárlóutcán, megcsodálva a fényárban úszó kirakatokat, bár mindketten heves tüsszögőrohamot kaptak a parfümériák előtt elhaladva. Mydelior egyszer aztán letért a kirakatsorról és az épületek sűrűjébe vezette magukat, mert már jó előre kinézett egy helyet, ahova mindenképpen el akarta vinni angyalkáját. Ügyesen elterelte a szőke figyelmét az árulkodón villódzó neonfeliratról egy kóbor macskával, aki az emberek lábai között surrant, s mire Anaiel feleszmélt, már egy bárban voltak. Rengeteg minden bombázta egyszerre érzékeit, a hangzavar, ami a furcsa és nyugtalanítóan lüktető zenéből és az emberek beszélgetéséből keletkezett, a cigarettafüst és az alkohol, na meg az emberi testek szaga és a villódzó fények mind egyszerre zuhantak rá. A fekete láthatólag tudta, mit csinál, mert beljebb verekedte magukat, és sikerült egész jó helyet kifognia, ahol tökéletesen ráláttak a kivilágított színpadra, bár a produkcióról lemaradtak, csak a tapsvihart hallhatták.
Anaiel nyugtalanul nézelődött és önkéntelenül is közelebb húzódott hozzá, ami bizsergető elégedettséggel töltötte el, majd megbökte az angyalt, és a színpad felé mutatott, ahová kilépett a következő táncos. Mezítláb volt, falatnyi bőrtangát viselt, s a mellkasán átvetve keresztben két bőrövet, ami híven követte filigrán alakját.
– Miféle orgiára hoztál engem? – Fordult felé felháborodottan az angyal, szemei szinte villámokat szórtak, de szerencsére felhangzott a zene és a fiú a színpadon mozgásba lendült: elkapta a krómrudat, és két ügyes mozdulattal már a tetején is volt, onnan hullámzott lefelé lágyan a zene ritmusára.
– Ez nem orgia, ez a tánc egyik fajtája!
– Óh – hallatott meglepett nyögést az angyal, de egy fokkal érdeklődőbben figyelte a táncost, s mikor az a rúd tetején elengedte magát, s egész az aljáig zuhant, rémülten fel is sikkantott, és kezét a szája elé kapva, feszülten figyelte a mozdulatait, s a szám végén ő is lelkesen tapsolt. Mydelior közben elkapott egy pincért és leadta a rendelésüket, amit hamarosan a kezükbe is nyomtak. Huncut hangulatában volt, magának csak sört rendelt, de angyalkáját a Sex on the beach nevű koktéllal örvendeztette meg, persze esze ágában sem volt elárulni neki a nevét, mert a végén még nem issza meg, de magában jót kuncogott. Anaiel a szívószálat rágva figyelte a következő táncost, akin ezúttal csipkekombiné volt tűsarkú csizmával, ő már jóval fülledtebb mozdulatsort mutatott be, a vendégek nagy örömére. A harmadik pedig egy szintén törékeny fiú volt, aki hastáncolt, s ő is csupán egy aranyszínű alsónadrágot viselt, amire leheletvékony fátylat erősítettek, csípőjén csörgők, mellbimbóiban csillanó piercing.
– Miért van rajtuk ilyen kevés ruha? – Kérdezte meg a szőke nagyjából a szám felénél, mikor végére járt az italának.
– Inkább az a lényeg, amit nem látsz belőlük – látszott a fintorából és az oldalra döntött fejéből, hogy nem érti a magyarázatot, de elcsendesedve figyelte a keleties táncot. Utána fél óra szünetet hirdettek, hogy a táncosok is tudjanak szusszanni, addig felerősítették a zenét, a közönség pedig üdvrivalgás közepette vetette magát a táncparkettre.
– Gyere, táncoljunk! – Azzal Mydelior már be is húzta férjét a forgatag közepébe, az alig tudta letenni poharát egy sík felületre. Rengetegen nyomultak igen szűk helyen, így szorosan egymáshoz kellett simulniuk, amit a démon egyáltalán nem bánt, s irányította Anaiel mozdulatait, aki nem igazán tudott mit kezdeni az ilyesfajta zenével, valószínűleg most hallotta először. A dalok között nem volt igazán szünet, egyikből csúsztak a másikba, s a szőke is végre elkezdte elengedni magát, mikor eléjük pördült egy ember. Félmeztelen volt, büszkén mutogatta nyeszlett, ám általa kigyúrtnak gondolt felsőtestét, amit ki tudja honnan, de csillámpor borított, és a fekete szúrós pillantásait figyelmen kívül hagyva megszólította őket.
– Szabad egy táncra? – Anaiel pont háttal állt neki, fel sem fogta, hogy hozzá intézték a kérdést.
– Nem látod, hogy zavarsz? Már van partnere! – Morrant rá dühösen Mydelior, de az csak nem tágított, sőt, még gúnyos mosollyal végig is mérte őt.
– Nem hozzád beszéltem, hanem ehhez a kis szöszihez. Akarsz táncolni, cukorfalat? – Anaiel, amint meghallotta a démont beszélni, újra figyelni kezdett a környezetére, és megfordult a másik karjaiban, hogy végigmérje a kérdezőt. Pár másodpercig hallgatott, nem igazán tudta, hogy kéne reagálnia, de végül megrázta a fejét.
– Nem akarok táncolni veled.
– Miii? Hogy mondhatsz ilyet? Én sokkal jobban illek a zsenge pofidhoz, mint ez a hegyomlás itt! – A tag csak nem tágított, de Mydelior ezúttal megmentette az angyalt a válaszadástól azzal, hogy újra magához ölelte, s ádáz tekintettel méregette az embert.
– Hallhattad, nemet mondott! Most pedig kopj le! – Azzal száznyolcvan fokos fordulatot vett, ha a hátát látja, csak veszi a lapot. Hallott még egy elhaló ’seggfej’-t, de nem törődött vele, s próbálta megtalálni eddigi ritmusukat. Anaiel teljesen meg volt lepve, elvégre nagyon kevésszer léptek interakcióba az emberekkel, kicsit meg is szokta, hogy mindent Mydelior intézzen, aki láthatóan tudta, mit csinál, igazából nem is gondolta volna, az emberek majd felfigyelnek rájuk.
Még nagyjából öt percig táncoltak, Mydelior pedig már nagyon tipródott, mert ki kellett volna mennie a mosdóba, de nem akarta megzavarni a pillanatot, mikor Anaiel megszédülve megállásra késztette, most ütött be neki az alkohol.
– Jól vagy? – Igyekezett stabilizálni a szőkét a magasabbik, s kisimította a csapzott tincseket a homlokából.
– Nem tudom…
– Gyere, menjünk ki levegőzni! – Azzal a legközelebbi, villódzó exit felirat felé vették az irányt. Az ajtó egy sikátorra nyílt, nyilván a szórakozóhely hátulja volt, de megfelelően ki volt világítva és néhány kukán kívül nem volt ott semmi.
– Figyelj, én elugrom mosdóba, te maradj itt, el ne mozdulj innen, mindjárt jövök és hozok neked vizet – az angyal bólintására Mydelior visszaverekedte magát a tömegbe, Anaiel pedig a hűvös téglafalnak dőlve pihegett, a friss levegő javított valamennyit a közérzetén. Volt ott a falon még pár ajtó, azok közül nyílt az egyik, fiatal, halványan ismerős férfi lépett ki rajta, futólag rá is mosolygott, majd cigarettára gyújtott.
– Te vagy az egyik táncos! – Szaladt ki a felismerés Anaiel száján, a másikat végül a tűsarkú csizma árulta el, mert magára kapott egy kabátot, mielőtt kijött volna.
– Igen. Hogy tetszett? – Mosolyodott el a férfi s kicsit közelebb ment, hogy ne kelljen kiabálniuk, de mégis kényelmesen távol volt, hogy ne fújja az arcába a füstöt.
– Én… érdekes volt… – préselte ki hirtelen jött zavarában Anaiel, mire kuncogást kapott válaszul.
– Új vagy itt, mi?
– Még sosem jártam ilyen helyen…
Jobban megszemlélték egymást, a férfinek tépett barna haja volt, s ahogy ráesett az utcai lámpa fénye, látható volt, hogy sminket is visel.
– Nem vagy te egy kicsit fiatal? Hány éves vagy? – A táncosban feltámadt a védelmezőösztön, elvégre Anaiel a gyenge fénynél akár tizennégynek is elment volna.
– Már nagykorú vagyok! – Húzta ki magát önérzetesen a szőke, mert az angyalok között már valóban annak számított, de a másik nem tágított.
– És kivel jöttél? Remélem nem egyedül…
– Nem, én… – itt egy kicsit megakadt, s a jegygyűrűjére pillantott, az aranykarika az elején furcsa volt, de mára már megszokott súllyá vált. – A férjemmel jöttem.
– A férjeddel? – A döbbenet tökéletesen tapintható volt a barna hangjában, s enyhén eltátott szájjal bámulta a fiút. Mielőtt azonban lett volna lehetőségük bármi egyebet is mondani, kivágódott az az ajtó, amin Anaiel is jött, s négy nagydarab, illuminált állapotban lévő férfi lépett ki rajta, egymás közt röhögtek valamin, azonban ahogy meglátták őket, ragadozóvigyor költözött az arcukra.
– Mit csináltok itt kint, tubicáim?
– Csak nem magányosak vagytok?
– Majd mi megvigasztalunk titeket!
A barna rögtön közelebb húzódott Anaielhez, s megragadta a karját.
– Gyere, menjünk innen!
– Csak ne olyan hevesen! – Azzal már körül is állták őket, további röhögés és fejtegetések közepette. A táncos ajkait beharapva keresett menekülőutat, közben pedig szorosan markolta a szőke karját, mert nem akarta, hogy az esetleg butaságot csináljon.
– Tényleg nincs kedvünk most beszélgetni, talán majd máskor! – Igyekezett békésen megoldani a dolgot, mert párszor járt már pórul, de az egyik, a legrészegebb megragadta Anaiel másik karját és maga felé rántotta, hogy megcsókolja. Azonban furcsa dolog történt, az angyalban aktivizálódtak a harci gyakorlatok, amiket még Cassiel tanított neki, könnyedén kitért a kéretlen támadás elől, és egy gyönyörű balhorgot is adott a kéretlen udvarlónak – a barna annyira ledöbbent, hogy érintése akadálytalanul csúszott le a sovány karról.
A nagylegények megdöbbentek az események ilyetén fordulatán, főleg, hogy aki az ütést kapta, meglepetésében a földre zuttyant, de hamar összeszedték magukat.
– Te hülye kis buzi!
– Mi kedvesek akarunk lenni veled és ez a hála? – A táncos lökést érzett magán, és kizuhant a három marcona alak alkotta körből, pont a másik oldalon pottyanva popsira, ahol a negyedik tag még mindig az arcát szorongatva ült és elképedten meredt maga elé, próbálva feldolgozni a történteket. Anaiel gyorsan és megfoghatatlanul mozgott, számára, aki démonokkal való harcra volt kiképezve, mégha bátyja soha nem is engedte éles csata közelébe, az emberek egyszerűen nem jelentettek kihívást, s pontosan bevitt ütéseivel hamar kiiktatta zaklatóikat a barna tekintetétől kísérve. A negyedik tag is feltámadt, látva, mennyire elagyabugyálja egy cingár kölyök a társait, s Mydelior épp akkor nyitotta ki az ajtót, mikor az angyal rúgásra emelte a lábát.
– Anaiel! – A lába már csattant is a pasas koponyáján, s végül az is elterült a macskakövön. A barna hajú elképedve vette szemügyre Mydeliort, aki önmagában is egy elég félelmet keltő jelenség volt, mégis Anaiel intézett el egy perc leforgása alatt négy embert.
– Hallod, micsoda férjed van! – Mydelior csak tudata peremén érzékelte az ember szavait, helyette az angyalt figyelte, aki feldúlt arccal közeledett feléjük – harc közben folyamatosan hátrált, hogy még véletlenül se találhassák el a táncost, aki dermedten ült, de láthatóan el is felejtkeztek róla.
– Nincs semmi baj. Te jól vagy? – Fordult aggódva az ember felé és felsegítette a földről. – Remélem nem ütötted meg magad nagyon, amikor meglöktelek, ugye nem fáj semmid?
– Viccelsz? Ezt nekem kéne kérdeznem! Nem sérültél meg?
– Á, dehogy – rázta le aggodalmukat egy vállrándítással az angyal. Hiába pásztázta tekintetével a démon, még egy szakadást sem lehetett észrevenni a ruháján.
– Ez valami elképesztő volt! Hol tanultál ilyeneket? – Pete végre kezdte megtalálni a hangját, s a fekete morgásával mit sem törődve végigtapogatta megmentőjét, csakugyan nem esett-e baja.
– Önvédelmi oktatáson.
– Na jó, ezt nem veszem be, ott senki nem tanul meg így verekedni! Mivel foglalkozol? Kaszkadőr vagy, akrobata, netalántán valami szektás?
– Egyik sem, tényleg, hidd el, ártalmatlan vagyok. Te biztosan jól vagy?
Mydelior figyelő tekintete alatt az angyal babusgatta még az embert egy darabig, végre eljutottak a bemutatkozásig is, s miután Pete megnyugodott és még a jegygyűrűjét is megdicsérte, elköszöntek egymástól.
– Mi történt? – Nem mentek vissza a bárba, hazafele vették az irányt. Anaiel hálásan fogadta a felkínált vizet, s mohón kiitta majdnem az egész üveget, csak az után válaszolt.
– Kijöttek, és elkezdtek mindenféléket mondogatni nekünk és körbeálltak minket. Muszáj volt csinálnom valamit.
– És te pillanatok alatt elintézted mindet. Elég kellemetlen ébredése lesz ennek a négynek…
– Háromnak. Az egyiket megöltem. Aki meg akart csókolni.
– Akit fejbe rúgtál? – Mydelior remélte, hogy az volt az, különben vissza kell mennie vérfürdőt rendezni, mert az ő angyalkájához ugyan nem érhet senki!
– Igen. Hallottam, ahogy a koponyája csattan a kövön. Nem volt jó ember – karolta át magát Anaiel, s rázuhant tetteinek súlya. – De akkor sem lett volna szabad – lehelte maga elé, s igazán szánandóan nézett ki az ünneplés helyett, amit a démon várt volna. Értetlenül pillantott rá.
– De hát jogos önvédelem volt. És azt mondtad, nem volt jó ember.
– De nem szabadna beleavatkoznom az emberek dolgaiba! Semmi közünk hozzájuk. Egek, mit tettem?
Az útjuk hazafele csendesen telt, a démon kérdezgette ugyan egy darabig, de képtelen volt megérteni, az angyal miért ostorozza magát ennyire. A tervezett estének annyi volt, mikor visszaértek a szobájukba, Anaiel bevette magát a fürdőbe és gyanúsan vörös szemekkel keveredett elő, Mydelior meg hiába sietett, csak a szőke hátát látta, ahogy tőle elfordulva alvást színlelt. Átkarolta ugyan, de most nem simult hozzá, s végül ő is bosszúsan a hátára hengeredett, úgy aludt el.
Reggel nyomott hangulat uralkodott köztük, Anaiel eddig valamiféle buborékban lebegett, ahol pár boldog napig nem kellett törődnie semmivel, de most rázuhant a valóság. A Földön járt, többször is együtt hált egy démonnal, aki ugyan hivatalosan a férje és megölt egy embert is. Siralmas mérleg. A nászútjuk végével mindketten szótlanul rámoltak, túlságosan is a gondolataikba merülve ahhoz, hogy felfogják, milyen harmóniában mozognak, egymás keze alá dolgozva, de sosem akadályozva a másikat. Mydelior agya az előttük álló háborún és Mescanuson pörgött, meg persze kicsit az angyalon is, kíváncsi volt, milyen lesz vele az élet, vajon megpróbálkozik-e a szökéssel.
A reggelit közös megegyezéssel kihagyták, helyette rögtön az egyik Portálhoz mentek, s Anaiel megrázkódott, mikor a szürke fényből a Pokol nehéz levegője áradt felé. Önkéntelenül is legördült szeméből egy könnycsepp, mikor az energianyaláb beszippantotta, hogy új otthonába vigye. 

 Anaiel

 Cassiel

 Mescanus

 Merrick

Mydelior
(természetesen nem találtam pont olyan képeket, amilyeneket szerettem volna, szóval a démonokat a függelékek nélkül, helyenként kissé más színekkel kell elképzelni, Anaiel pedig kölyökarcúbb)

Kimaradt jelenet
Sihának, hogy jobb kedve legyen.

A fagylalt elnyalása után sétára indultak az alkony által megfestett sétálóutcában, ahol különféle üzletek szórták fényüket. Anaielnek mintha csak érzéke lett volna hozzá, rögtön kiszúrta az állatkereskedést, és már rángatta is magával, hogy legalább a kirakatot nézzék meg. Mydelior a szeme sarkából meglátott egy villanó sex shop feliratot, s pompás ötlete támadt.
– Figyelj, te menj csak be, nekem el kell intéznem valamit, nézelődj nyugodtan, itt találkozunk negyed óra múlva, jó? – Az angyal bólintása után gyors csókot nyomott annak szájára s már ott sem volt, így lemaradt róla, ahogy a szőke álmatag tekintettel tapogatja a száját és hosszasan bámul utána.
Az üzlet nagyobb volt, mint ahogy kinézett, és végül derekasan megpakolt kosárral érkezett a kasszához, ahol az unott képű, teletetovált fazon lehúzta neki a tételeit, láthatóan nem lepődött meg senkin és semmin. Ki tudja miért, de sex shoppal szemben egy csokoládébolt volt, s mivel szerette, jól feltankolt belőle, hisz odahaza ilyesmit nem gyártanak, majd visszaindult az angyalkájért, aki egy kötényes, fiatalos csávóval beszélgetett a kisállatbolt előtt. Mikor végre észrevette, gyorsan elköszönt a tagtól, még a hátát is meglapogatta, s szinte odalebegett hozzá.
– Szia, mit vettél? – Kíváncsian szemlélte a két megpakolt szatyrot, de a démonnak esze ágában sem volt még elárulnia magát.
– Óh csak ezt-azt emlékbe. Te kivel beszélgettél?
– Jaj, képzeld, az egyik eladó volt, nagyon kedves és segítőkész – azzal Anaiel már mondta is, csicsergése az egész hazaút alatt kitartott, s fáradtan vetődött le a szobájukban az egyik karosszékbe. Lemenni a fürdőbe már egyiküknek sem volt kedve, ezért a gyors zuhanyzás mellett döntöttek, majd leültek egy sakkpartira egy-egy pohár borral, aminek a felét a szőke egy szerencsétlen mozdulat keretében jól magára is borította. Rögtön lekapta magáról a hálóruhát – ami mindig nagyon bosszantotta Mydeliort, hisz egy ilyen szép testet vétek eltakarni, most is egy egyszerű nadrágban üldögélt – és elszaladt átöltözni. A fekete hiába töprengett azonban a következő lépésén, mert amint meglátta, miben tér vissza az angyal, rövidzárlatot kapott az agya.
– Remélem nem baj, hogy felvettem, nem találtam mást hirtelen…– szabadkozott a szőke, aki az ő egyik ingét viselte, ami túl hosszú volt neki, nem is gombolta be végig, így a vállára csúszott, huncutul megvillantva itt-ott a fehér bőrt. Persze fogalma sem volt, milyen csábító így, Mydeliornak meg kellett ráznia a fejét, hogy visszatérjen a valóságba.
– Persze hogy nem. Tessék, egyél! – Tolta közelebb a bonbonos dobozt, mert míg az angyal öltözött, eszébe jutott, hogy vett csokit is, és az milyen kellemes lenne a borral.
– Köszi. Mi ez? – Az angyal nem várta meg a válaszát, már a szájába is pottyantott egy szimpatikus darabot.
– Csokoládé – felelt mégis a fekete, míg nagy szenvedés árán végül lépett a vezérével.
– Csokoládé?! – Tágultak kerekre Anaiel szemei és a tenyerébe köpte a szájában lévő bonbont.
– Mi bajod a csokoládéval? – Kérdezte szemöldökét összevonva Mydelior a száját törölgető másiktól.
– Afrodiziákum! Nekünk ilyet nem szabad enni! – Az angyal teljesen bepánikolt, egy zsebkendővel igyekezett megtisztítani a tenyerét a fekete értetlen pillantásaitól kísérve.
– De hát ezt az emberek csinálják, és ők képesek megenni akár két dobozzal is, hogy bármi hatása lenne rájuk. Egyszer egy nap megettem három tábla csokoládét, és semmi bajom nem lett tőle – persze, a csokoládé valamennyire vágyfokozó, de a démon még sose hallott olyat, hogy valaki azért vesse rá magát a másikra, mert megevett néhány bonbont.
– Lehet, de akkor sem szabadna. Jaj, most mi lesz, majdnem megettem egy egészet – a szőke kezében vészesen remegett a borospohár is, ahogy egyre jobban belelovalta magát gondolataiba.
– Anaiel, figyelj – tette kezére tenyerét Mydelior megnyugtatásul, meg hogy felhívja magára a másik figyelmét. Ez be is jött, mert a kék szemek csak rá fókuszáltak. – Nem áll meg a világ attól, hogy ettél egy kis csokoládét. Sőt, olyan antioxidánsok vannak benne, amik hasznosak a szervezetnek. Azért kínáltalak meg, mert gondoltam, ízleni fog, de ha nem szeretnél, nem kell enned belőle, úgyis van még egy kis gyümölcs.
Az angyal mély levegőt vett, hogy lenyugtassa magát, majd rámosolygott, és határozottan bólintott egyet. A sakkparti további részében fügét és gránátalmát rágcsált, mert nem evett még ilyeneket és teljesen el volt varázsolva az ízektől, színektől és textúráktól, s míg a bábuk ádáz csatát vívtak, elmesélte Persephoné történetét is, akit a görögök szerint az Alvilág királya egy gránátalmával láncolt magához. A tábla fölött remekül el is beszélgettek a különböző népek túlvilágfelfogásáról, jóízű vitába bonyolódva, vajon melyikük jár közelebb az igazsághoz. Egy idő után a játékról is elfeledkeztek, mert egyszerűen jó volt a másik és egy pohár bor társaságában lazítani, bár Anaiel kicsit furcsán érezte magát, így elhatározta, nem iszik már többet. Az angyaloknak is voltak boraik, de az embereké valahogy testesebb volt, valószínűleg nem tartott mértéket és kicsit a fejébe szállt. Végül már nagyon fészkelődött, mert valahogy sehogy se esett kényelmesen az ülés, de Mydelior összetévesztette a fáradtsággal, s indítványozta, bújjanak ágyba. Mikor felálltak, Anaiel csöppet megszédült, s belekapaszkodott az asztal szélébe, míg a démon utánakapott, és segített neki felegyenesedni.
– Jól vagy?
– Persze – Anaiel rendkívül édesen mosolygott fel a párjára, aki nem tudta megállni, hogy ne lopjon tőle csókot. Mikor ajka a másikéhoz ért, a szőke felnyögött s teljesen hozzásimult, majd kába tekintettel pislogott fel rá. Mydelior érezte, ahogy az ing takarta merevedése a testének feszül.
– Menjünk az ágyba! – Bontakozott ki a karjaiból.
– Persze, szépfiú! – Vigyorgott Anaiel, majd egész elképesztő módon rácsapott a démon fenekére, s kacarászva követte az egy pillanatra ledermedt feketét. Nekifutásból vetődött be az ágyba, és jóleső sóhajjal terült szét a közepén. Az ing felcsúszott a hasán, láttatni engedte a finom bőrt, és egyszerű alsóját feszítő merevedését. A démon rögtön fölébe mászott és hevesen megcsókolta.
– Nagyon csini vagy – bandzsított fel rá Anaiel, és meghúzkodta az egyik közéjük hulló hajtincsét. Mydelior a könyökére támaszkodva, hitetlenkedve bámulta a másik pálfordulását. – Mondd csak, van már párod?
– Te vagy a férjem…– Mydelior már semmit sem értett.
– Tényleg? – Az elkerekedő szemek valódi meglepetést mutattak, majd édes, de bárgyú mosolyt kapott. – Ez de jó!
És akkor leesett neki. A csokoládé a borral és a fügével karöltve totálisan beütött Anaielnél, aki minden gátlását elvesztve pihegett alatta. Ajkát beharapva tépelődött, míg a szőke ujjai a mellkasán barangoltak, hisz soha nem lesz még egy ilyen alkalom, hogy ellenkezés nélkül kipróbálja azokat a dolgokat az angyalkával, amiket estefelé vásárolt. Végül lesz ami lesz alapon felkászálódott az ágyról.
– Maradj itt, hozok neked valamit – utasította az angyalt, aki érdeklődve ülő helyzetbe tornázta magát.
– Ajándék?
– Úgy is mondhatjuk – azzal az ölébe ejtette a papírtáskát és mellé telepedett. A szőke érdeklődve pakolta ki a tartalmát, jól megszemlélve minden egyes darabot.
– Hát ezek tök ronda díszek, ez a nagy golyós nyaklánc meg teljesen használhatatlan, mert nincs rajta kapocs – foglalta össze a véleményét, miután minden kikerült a papírzacskóból. A fekete csak kuncogott, és felvett egy portörlő pamacsnak kinéző valamit.
– Tudod mi ez?
– Macskajáték?
– Nem, ez egy cirógató – azzal már be is mutatta, hogy működik: megcsiklandozta az orrát, majd a nyakán lecsúsztatva a mellkasán és a mellbimbóin kezdett barangolni. Anaiel félighunyt szemmel leste a másikat, hevesen emelkedő és süllyedő mellkasa mutatta, hogy nem hatástalan rá a dolog. A kis játékszer pedig hirtelen dudorodó alsónadrágján termett, mire felnyögött.
– Milyen érzés? – Mydeliornak mélyebb volt a hangja a szokásosnál s égő szemekkel figyelte az ágyon fekvőt.
– Csikis… de közben meg nem is – préselte ki magából az angyal és megmozdította a csípőjét, hogy követni tudja a cirógató útvonalát, azonban a démon lerakta a tárgyat, kezét pedig a dudorra simította. A tenyere szinte teljesen betakarta, a forróság, ami áradt belőle, már-már elviselhetetlen volt. A másik kezével tapogatózott egy kicsit a körülöttük lévő tárgyak között, majd kiemelt egy apró, tojásdad alakút, ami végén egy hosszabb vezetékkel valami vezérlőpanel volt kötve, persze az egész rózsaszín. Anaiel túlságosan el volt foglalva a férfiasságán trónoló kézzel, így csak akkor pattantak fel a szemei, mikor az alacsony fokozaton rezgő holmi hozzáért az egyik mellbimbójához. Nyikkant egyet és próbált elhúzódni, de a démon csitította, és elkezdte masszírozni a férfiasságát, s a két inger együtt mozgásképtelenné tette a szőkét. Mydelior kihámozta az angyalt az őt takaró anyagdarabból, hisz ingjétől már játszadozásuk elején megszabadította, aztán az előbukkanó férfiassághoz szorította a vibráló tojást. Anaiel erre már elkapta a kezét, de egy csókkal beléfojtotta a tiltakozást és a kezébe nyomta az egyik üvegcsét, amit vásárolt.
– Mi ez? – Pihegte az angyal, csípőjével még mindig igyekezve kikerülni azokat a rezgő impulzusokat.
– Ízesített cucc, kóstold meg – azzal nyomott egy kicsit az ujjára, s végre leejtette azt a furcsa izét, hogy ő maga is bekenje vele az ujját. Míg Anaiel a víz alapú síkosítót ízlelgette, ő bekente vele a játékszert, s a másik bejáratánál kezdett tapogatózni.
– Na milyen? – Kérdezte, de a szőke válasz helyett némán nyögött, mert becsúsztatta a kis lukba a még mindig rezgő tojás alakú játékszert, amit a másik teste készségesen el is nyelt. Ujjával óvatosan feljebb is tolta, míg egy nyüszítő hangot nem kapott Anaieltől, aztán csak hátrahúzódott és figyelte a pihegő angyalt.
– Mit… csináltál… velem? – Nyöszörögte arcát eltakarva, a démon pedig a kis kapcsoló után nyúlt és elkezdte állítgatni az intenzitását.
– Ha nem tetszik, kipróbálhatunk mást – vetette fel, majd egy pillanatra a maximumra állította a rezgést, mire Anaiel felsikoltott és megrázkódott, Mydelior pedig újból és újból megtette, míg az angyal remegve el nem élvezett. Lassan kihúzta belőle a játékszert, majd ráfeküdt, testével betakarta és forrón megcsókolta.
– Ki akarok próbálni valamit. Szabad? – Dünnyögte a fülébe, mire az angyal kábán bólintott. Ekkor újra a combjai közé telepedett, és síkosítós mutatóujjával tágítani kezdte, a szőke elakadó nyögései közepette. Kiválasztotta a legvékonyabb vibrátort, amihez teljesen véletlenül egy macskafarok is volt csatolva, azt vezette óvatosan a másikba.
– Van itt egy ilyen is – azzal a szőke fürtök közé biggyesztette a cicafüles hajpántot.
– Én most… úgy nézek ki, mint egy macska? – Próbálgatta a gondolatot Anaiel és a fekete bólintása után óvatosan feltápászkodott és a tükörhöz lépdelt. A fenekében lévő tárgy minden mozdulatánál furcsa érzéseket keltett benne, de igyekezett nem odafigyelni rá, és csak a tükörképét nézte, furcsa volt önmagát kvázi macskaként látnia.
– És ez… izgat téged? – Bámult vissza Mydeliorra, aki száját nyalogatva figyelte őt.
– Te izgatsz engem – válaszolt neki, égő tekintetét le nem véve róla, mikor kézmozdulatának engedelmeskedve óvatosan visszamászott hozzá az ágyra. Térdelő helyzetben maradt, látta, mennyire furcsállja a játékszer okozta érzeteket, így egy csók kíséretében az ölébe húzta.
– Ahh! – Nyögött fel Anaiel a pozícióváltásra, majd még egyszer, mikor Mydelior aktiválta a kis szerkezetet és az rezegni kezdett.
– Ne… Nem tetszik. Vedd ki! – Tekergett az ölében az angyal, a fekete pedig engedelmeskedett a kétségbeesett tekintetnek és megszabadította a játékszertől. Engesztelésként megcsókolta, és a kezébe vette a gyöngysort, amit Anaiel nyakláncnak vélt.
– Akkor hadd próbáljam ki ezt!
– De az…
– Ide kell – nyomta bejáratához az első gyöngyöcskét a démon a másik kérdő tekintetét látva. A cicafülek félrecsúsztak a fején én inkább levette őket. Szélesebbre tárta a fehér combokat, és megfelelő síkosítás után óvatosan elkezdte a másikba vezetni a gyöngysort. Az angyal az első párnál megfeszült, de teste hamar ráérzett a gyöngyöcskék alakjára, s a fekete megbabonázva figyelte, ahogy Anaiel teste egymás után nyeli el őket.
– Ah! Állj! – Homorított az angyal, a démon pedig engedelmesen elhúzta a kezét, helyette a csípőjét és félmerev férfiasságát kezdte simogatni, majd gondolt egy merészet és próbaképp megcsiklandozta. Anaiel száján kiszökött egy kacaj, de szigorú tekintettel méregette, ami azt üzente, ne merje. Mydelior nem törődött vele, és az angyal hamarosan kacagva vergődött a csikitámadás alatt, szinte észrevétlenül tornázva magába a fennmaradó gyöngyöket. Mydelior jó egy perc után állt le, zihálva szemlélték egymást, majd a fekete a másik ajkaira hajolt és heves csókcsatát kezdeményezett vele, közben a bejáratánál tapogatózott és megrántotta a gyöngysor végét. Anaiel felkiáltott és elkapta a csuklóját, de nem tiltakozott, mikor ezúttal lassabban kihúzott belőle még egyet, majd még egyet. Tágra nyílt szemmel, zihálva ismerkedett a belőle ki-be sikló gyöngyöcskék érzetével, mert Mydelior játszadozni kezdett vele. Mikor úgy ítélte, párja izmai már kellően ellazultak, még utoljára tövig tolta a játékszert, majd lassan kivezette a testből. Hipnotizáló látvány volt, ahogy a lukacska pulzál, mintha keresné azt, ami az imént még kitöltötte.
Akadály nélkül, egy lökéssel hatolt belé és nem várt sokat, szinte azonnal mozogni kezdett. Anaiel lábujjai begörbültek, ahogy a démon újra és újra eltalálta lökéseivel azt a pontot, amitől csillagokat látott és csak nyöszörögni tudott. Mydeliornak ezúttal az angyal férfiasságával sem kellett törődnie, mert az egyszer csak megfeszült körülötte és ezüstszálat lövellt a mellkasára, ütemes összehúzódásaival őt is átlendítve.
Rárogyva pihegett, majd kihúzódott belőle és mellé feküdt. Anaiel kimerülten pihegett, az eddigi étvágyat biztosító csokoládé most már csak álmosította, és a másik illatába merülve aludt el, hogy reggel olyan oltári zavarban legyen, hogy szinte egy szót se szóljon a démonhoz. Úgy tértek vissza a Pokolba, hogy kellően elbúcsúztatták a nászutat.