Nem kacsa! 1.rész: Mint kacsa a jégen

Nem kacsa! 1. rész: Mint kacsa a jégen 

Harry Potteres sztori az egyik kedvenc párosommal, a könyveket önkényesen veszem figyelembe, de remélem, ez senkit nem zavar majd össze… Jó szórakozást! :) 

Mikor Harry először változott át spontán, akkor rettenetesen megrémült. Először is, fogama sem volt az animágusi képességeiről, másodszor annyira megváltozott szemszögből volt kénytelen szemlélni a világot, hogy elkáromkodta magát. Szépen, hosszan. Aztán rémülten elhallgatott. Mert ami az ő fejében Merlin és Voldemort szidásának tűnt, az nem úgy jött ki a száján. Nem is volt szája. Hápogott. Ahogy lenézett maga elé, pihés hasat látott, de a lábait nem. Balsejtelem kezdte gyötörni, ezért elindult a tó felé – mert kint tartózkodott a Roxfort parkjában, mikor az ominózus eset először történt –, hogy megnézze magát. Furcsán esett a járás, mintha ringana ide-oda valami csónakban. Félúton megállt, mert kezdett hányingere lenni, és valami belső késztetésnek engedelmeskedve megmozgatta a kezeit. Szárnysuhogást hallott, és a szeme sarkából barna tollakat pillantott meg.
Az nem lehet! A rémület egy újabb hullámával gazdagodva villámgyorsan leért a tópartra, lefékezett a víz előtt, majd nagy levegőt nézve belenézett.
Hát ez csodás. Egy kibaszott kacsa vagyok.
Körbeforgott a víztükör előtt, hogy hátha, hátha… de nem. Zöld fej, sárga csőr, barna begy és krémszínű tollak. Kétségkívül egy vadkacsa volt az animágus alakja.
Ennél megalázóbb már csak egy kiscica vagy egy bolyhos nyuszi lett volna… Bár a macska tökön karmolhatja Voldemortot, a nyúl meg lerághatja a lábujját a hegyes fogaival míg alszik… De egy kacsa, könyörgöm?! Mit csinálok, ha a csata közben átváltozom? Ráhápogok?
Jól van Harry, nyugodj meg. Vissza kell jutnod a kastélyba, és meg kell találnod Hermionét.
Azonban kigondolni ezt könnyebb volt, mint megvalósítani. Mivel nem érezte késznek magát a repüléshez, sóhajtva kacsázott vissza a kastély irányába, ami kemény húsz perc himbálózást jelentett. Az időzítés sem volt túl szerencsés, mivel vacsoraidő vége volt és csak úgy áradtak a diákok a Nagyteremből. Vele persze senki se törődött, és mivel nem mozgott ügyesen új testében, és nem sikerült kikeverednie a lábak forgatagából, azok óhatatlanul a pincék felé sodorták. Szerencsére valahogy meglapult az egyik sötét sarokban, és már épp azon volt, hogy megküzd a lépcsősorral, mikor beleakadt egy undok sárkányocskába. Mert ha Draco Malfoynak rossz kedve volt, akkor nem csak ő érezte rosszul magát, hanem mindenki más is a közelében – főleg azok, akik meg merték említeni a hisztit meg őt egy mondatban. És Draco Malfoy most épp dúlt-fúlt, mert Pansy beszólt neki, majd ügyes érzékkel rögtön fel is szívódott. És ha már ott volt előtte az az ostoba madár, hát kitöltötte rajta a dühét. Biztos volt benne, hogy valamelyik nyomi elsőévesé lehet, azok szoktak mindenféle szerencsétlen állatot összeszedni. Így megeresztett pár igen ronda átkot – már az első a falnak repítette Harryt, a második megrázta, és a harmadiktól olyan szerencsétlenül vágódott a kőnek, hogy iszonyatos fájdalom hasított a lábába.
Felháborodva átkozta felváltva Dracót és az összes Malfoy-őst egyenesen a legelső sznob franciáig. Legalábbis remélte, hogy Malfoy ősei franciák voltak. Draco persze rég lelécelt, oda sem bagózva a felháborodott hápogásra, mikor kivágódott az egyik ajtó, és Harry látóterébe egy fekete cipős láb került. Feljebb tekintett, hogy megnézze, ki az, és a torkára fagyott a kesergés a lába miatt, ami tényleg nagyon fájt.
– Ezt nem hiszem el…– morgolódott Piton, aki az éktelen hápogásra dugta ki fejét a lakosztályából.
Na jó, valaki mondja, hogy ez valami rossz vicc. Lécci.
A professzor észrevette a kacsa sérült, erősen vérző lábát – az esés az úszóhártyát szakította be, ami pokolian fájhatott – és hiába kereste a gazdáját, a folyosó üres volt. Sóhajtva közelített az állathoz, aki annyira döbbent volt a dolgok ilyetén fordulatán, hogy ellenkezés nélkül hagyta magát kézbe venni. A bájitalmester bevitte az állatot a nappalijába, majd kis töprengés után letette az egyik fotelbe a kandalló mellé. Némi tanakodás után két ráolvasást alkalmazott, az egyiktől elkezdett összeforrni a bőr, a másiktól meg a fájdalom mérséklődni. Harryt marhára zavarta, hogy nem látja a lábát, de érezte a varázslat bizsergését, és mivel Piton szeme sem lövellt villámokat, megnyugodva kuporodott össze. A szoba gazdája szöszmötölt és morgott valamit, majd jó öt perc után visszajött, pont, mikor Harry kezdett már elaludni.
– Nekem erre nincs időm…– mormogta a kampós orra alatt a professzor, de meglepő gyengéden simított végig hosszú, fehér ujjaival a kacsa fején, amire az rögtön kinyitotta a szemét.
– Gyerünk kisöreg, menj szépen haza…– azzal újfent a karjaiba vette, és kirakta az ajtaja elé, majd gyorsan be is zárt maga után, mert nem akarta, hogy az állat netalántán visszajöjjön.
Harry sóhajtva veselkedett neki a lépcsőknek, amiket végül ugrálás és szárnysuhogtatás különös keverékével sikerült megmásznia, és visszajutnia a Nagyterem elé. Elcsodálkozott, hogy a folyosókon tulajdonképp mennyi állat mászkál, vagy nyolc macskát és öt varangyot számlált meg, de találkozott néhány sünnel és egy kaméleonnal is. Sosem figyelt rájuk különösebben, biztos volt benne, hogy a gazdáik ellátták őket a megfelelő varázslatokkal arra az esetre, ha valaki rájuk találna lépni. Sajnálatára szinte az összes diák így gondolkodott, és mire elért a folyosó végére, már lihegett a sok szlalomozástól.
Szerencséjére sikerült felugrania az egyik megfelelő mozgó lépcsőre, és utat rövidítenie, de még így is két lépcsősor és három folyosó várta.
– ÓÓÓ, milyen szép kiskacsaaa…– hallatszott egy hang a feje fölül.
Ne! Csak Hóborcot ne! Kérlek, Merlin, csak őt… Ne.
És az idegesítő szellem már fel is kapta, és vitte, hogy a kastély másik végébe, az egyik kacattároló vitrin tetejére rakja, majd kotkodácsoló nevetéssel otthagyja.
S mire Harry megküzdött a kastéllyal és az egyik dagadt, túlméretezett macskával, aki minden áron meg akarta tépni, már jócskán elmúlt takarodó is. Ő pedig ott állt a Portrélyuk előtt, nevetségesen billegetve magát, ahogy igyekezett felnézni a Kövér Dámára, aki persze nem volt a keretében.
Ez csodás. Most mégis mit csináljak? Egyáltalán, hogy közlekednek az állatok?
Mintha Merlin csak kárpótolni akarná, az útjába küldött egy súrolókefére emlékeztető vörös szőrgombócot.
Csámpás! De jó, hogy jössz! Le se tagadhatnád, hogy Hermione állata vagy!
A macska megszaglászta Harryt, majd mikor úgy ítélte, barátról van szó, barátságosan meg is nyalta egyszer-kétszer a fejét.
Fúj! Hagyd abba! Ez undorító! Hallod?
Csámpás persze nem értette a dühös hápogást, de azért visszavonulót fújt, és a képkeret felé fordulva nyávogott egyet, mire az a Kövér Dáma nélkül is kinyílt egy kicsit, hogy bemászhassanak. A macska minden további nélkül átugrotta az akadályt, de Harry méltatlankodva, szárnysuhogtatva, nagy nehézségek árán jutott csak be.
Ha én ezt túlélem, esküszöm, nem eszem meg öt tökös derelyét vacsora után…
Hiába reménykedett azonban Hermionéban, a klubhelyiség üres volt, a kandallóban is alig pislákolt már a tűz. Magában nyöszörögve vágott neki az utolsó lépcsősornak, ami a hálószobájukba vezetett. A három fiú békésen durmolt a takarója alatt, tapasztalatból tudta, hogy nem is érdemes próbálkozni Ron keltegetésével, mert az úgyse bagózik oda semmire.
Miután felmérte az ágyát (A pokolba is, ez mindig ekkora volt?), belátta, hogy kénytelen repülni. Összeszorította a szemeit és nekiveselkedett. Első próbálkozásra fájdalmasan felkenődött az ágykeretre. Tízedikre már sikerült a matracba csapódnia, és valahol a huszonötödik próbálkozás környékén végre az ágyán landolt – lendületével lesodorva az éjjeliszekrényén álló vizespoharat, ami csattanva tört szét. Senki nem ébredt fel, Neville tiltakozott csak halványan valami futóbabokat emlegetve, de ettől eltekintve csak halk horkolás hallatszott.
Elvonszolta magát a párnájáig, majd ösztönének engedelmeskedve a szárnya alá dugta a csőrét.
Majd holnap első dolgom lesz foglalkozni ezzel a kacsa-dologgal…
De reggelre kelve újból ember volt, és hiába leste magát árgus szemekkel, nem változott át többet. Már-már azt hitte, tényleg csak egy rossz álomról volt szó, mikor megint megtörtént.
Ezúttal egy hugrabugos lány elől próbált meg meglépni, aki szakadatlanul üldözte szerelmével már két hete, pedig világosan megmondta neki, hogy számára nem pálya a női nem, de az valamiért nem akarta megérteni. Épp a harmadik emeleti folyosóra fordult be, ugyanis az volt a terve, hogy Hisztis Mirtyle vécéjében bújik el, amikor jött a perspektívaváltás, és a csaj szinte átesett a kacsaformáján. Harry még örült is a hirtelen változásnak, de mikor estére sem változott vissza, és Ron meg Hermione eltűntek valószínűleg egy huncut este reményében, kezdett igen kétségbeesni.
Hiába járkált fel-alá a klubhelyiségben, bizonygatva minden arra tévedőnek, hogy ő Harry Potter, és most igazán segítségre van szüksége. Csak azt érte el, hogy fél óra után kirakják a Portrélyuk elé, mert senki sem tudott tanulni a folytonos hápogásától. És ha ez nem lett volna elég, utána rögtön Friccsbe kellett belebotlania, aki elégedett vigyorral kapta el, és dobta ki a kastélyból azzal a felkiáltással, hogy a vadkacsának a tóban van a helye. És képes volt egész éjszaka a bejárat közelében lebzselni, hogy Harry még véletlenül se mehessen vissza.
Így érthető, hogy Harry másnap reggel nagyon morcos volt, már amennyire egy kacsa morcos lehet. Fázott is egy kicsit, és éhes is volt, de az nagyon, mert a vacsorát is kihagyta. Rémülten vette észre, hogy a mellette elkúszó meztelencsiga látványa mennyire beindította az ízlelőbimbóit, és azonnal hatállyal a Nagyterembe vonult reggelizni. Ha a fene fenét eszik is, ő most jóllakik.
És utána megkérem Hermionét, hogy segítsen.
Jól tudta, a barátai nem keresik majd, ha látják, nem volt az ágyában, biztos megint az egyik kalandozásának tudják be a kimaradását. Ezúttal ügyesebben kerülgette az embereket, és sikerült sok jó falatot, egy kis rántottát, jó néhány pirítóst és kolbászdarabkát is elcsípnie a leeső ételdarabok közül. Mire azonban végre odaért Hermione és Ron lábához, azok épp fölkeltek, hogy megkeressék, és hiába hápogott, nem figyeltek rá. Lassanként kiürült a Nagyterem is, a diákok elszállingóztak órára.
Harry hirtelen megérezte, hogy figyelik, és mikor megfordult, Pitonnal találkozott a tekintete, aki az utolsók között fejezte be a reggelijét, és átható pillantásával őt vizslatta, mintha tudná, ki rejtőzik a tollak alatt. Gyorsan ki is iszkolt a teremből.
Mivel az állapota miatt órákra menni nem tudott, úgy döntött, kihasználja a jó időt meg a szárnyait, és megtanul repülni ebben a testben. Sokáig tartott, míg talált egy megfelelő helyet, ahol puha a fű és elég eldugott, hogy ne zavarja meg senki, de késő délutánra már sikerült egész kecsesen körberepülnie a Roxfortot. Vacsorázni megint a Nagyterembe ment, de most sem nyílt esélye beszélni Ronékkal, mert épp szikrák pattogtak köztük, és tapasztalatból tudta, ilyenkor nem hallanak, nem látnak, és este szexelnek. Persze vad és/vagy nyugtalanító pletykák már szárnyra keltek a griffendél asztalánál az eltűnését illetően, de a pletykákkal sosem törődött.
Épp azon tanakodott, nem kéne-e egyszerűen beugrania valamelyik alsóbbéves ölébe, hogy az felvigye a klubhelyiségbe, mikor valaki megragadta a szárnyainál fogva, és a pince irányába cipelte. Ahogy ott himbálózott, és felháborodottan tekeregve hápogott, rájött, hogy honnan ismerős neki az a cipő, és a kéz tulajdonosának illata. Piton lobogott vele a folyosókon.
Na jó, ő tuti nem jöhet rá, ki vagyok.
Harry jól emlékezett rá, hogy mikor először visszaváltozott kacsából emberré, teljesen meztelen volt, és biztos volt benne, ezúttal sem lenne másképp. Nem vágyott pucér seggel feküdni a bájitaltanár kanapéján. Egyesek biztos bűnösen erotikusnak találták volna a helyzetet, de ő nem tartozott közéjük – még ha kacsa-énjének tetszett is az a pár simogatás, amit a férfitől kapott.
– Na lássuk, ki is vagy…– emelte rá Piton a pálcáját, mikor becsukódott mögöttük a nappali ajtaja, és végre letette őt, mert már elég kényelmetlenül érezte magát.
Nem, nem, nem! Kacsa vagyok. Kacsa vagyok. Kacsa! A világ legtökéletesebb vadkacsája! Vadabbnál is vadabb! Én vagyok A Kacsa!
Érezte, ahogy a varázslat megbizsergeti a testét, és összeszorította a szemét, mert biztos volt benne, hogy a következő pillanatban Piton harminc évre elegendő büntetőmunkát oszt ki, mikor rájön, ki is ő.
– Ez érdekes… Biztos valamelyik ügyes kígyócskám kacsája vagy, igaz? – dörmögte a professzor, és még mindig összevont szemöldöke alól, de már megenyhülve szemlélte az állatot.
Hogy mi?
Harry meglepetten tapasztalta, hogy Piton varázslata nem jelezte őt. Kacsa maradt. A varázsereje ellenállt a másik varázslatainak, bár ekkor ebbe nem gondolt bele, de nem hiába emlegette őt a világ a Megmentőként.
Ezt senki nem csinálja utánam, még Felix Felixisszel sem!
Ám hiába a diadalmas gondolat, szembesülnie kellett vele, hogy animágus alakjában ragadt. Szerencsére hétvége volt, ráadásul roxmortsi, így egész kényelmes volt az alagsori lakosztályban maradni, még ha az a zsíroshajú szemétládához is tartozott. Aki civilben mégse volt annyira szemétláda, sőt, meglehetősen gyengéden bánt az állattal, még beszélt is hozzá. És gyengeség, nem gyengeség, Harry nem tudott ellenállni a cirógató ujjainak. Mikor azok belemerültek a finom tollakba, úgy érezte, nem más, csak egy nagy tál remegő kacsakocsonya.
Meglepően kellemes volt a szombatja, és elégedetten, a simogatástól elgyengülten zuhant álomba a kanapén, hogy hajnalban pánikolva kelhessen, mert sikerült visszanyernie az emberi formáját. Piton szerencsére a hálószobájában aludt, és a védővarázslatok csak kívülről belülre voltak felállítva. Kínjában kikölcsönzött a fürdőszobaszekrényéből egy törölközőt, és azt csavarta a derekára, mert megint meztelen volt.
Kezdem azt hinni, hogy az animágusok egyáltalán nem szerencsések…
Harry hátán felálltak a finom pihék, ahogy osont a bájitaltanár lakrészében, a legapróbb neszre is megrezzent és leverte a víz, mert mindig azt hitte, Piton ébredt fel, hogy megszégyenítse.
Mikor végre sikerült kijutnia a lakosztályából, magában fohászkodva haladt folyosóról folyosóra, beugróról beugróra, és roppant mód hálás volt, amiért nem találkozott senkivel, és még a szellemek is elkerülték.
Csupasz talpa surrogó hangot keltett, ahogy a griffendél lépcsőin igyekezett felfelé, s azon töprengett, vajon mit mondjon majd Ronéknak, ha az eltűnéséről kérdeznek. Mert biztos volt benne, hogy Herminone kihúzná belőle, hol volt és mit csinált, és be kéne számolnia arról a bűnös bizsergésről, amit Piton simogató ujjai keltettek benne. Amilyen elvetemült a lány, még egy gyenge Veritaserumot is itat vele, csak hogy megtudja, mi történt a pincében.
Neeem, inkább megtartja magának a történteket, és a kérdésekre csak a szokott sejtelmes vigyorával fog válaszolni, és akkor fél óra elteltével felhagynak a zaklatásával. Az animágiának meg majd utánanéz…
És így is tett. Hiába faggatták a barátai, makacsul hallgatott, és végül nagy nehezen betudták a kimaradását egy újabb hódításának. Azonban ez a kacsává alakulós dolog kétségbe ejtette. Felfedezte, hogy túl stresszes szituációkban hajlamos az átváltozásra, és ez az ő esetében nem volt túl szerencsés. Hiába keresett utána a könyvtárban, ilyen összefüggéseket nem talált, Mionét meg nem kérdezhette meg gyanúsítgatás és vallatás nélkül.
Így mikor vadkacsává alakult, valami ösztönnek engedelmeskedve mindig a pincék környékén lebzselt, és arra várt, hogy Piton megtalálja. A férfi közelsége valahogy megnyugtatta, hogy a titkos emberi oldaláról és a tehetséges ujjairól már ne is beszéljünk. Persze Harrynek vigyáznia kellett, hogy kacsaként viselkedjen, mert a fekete gyanakvó alak volt, de míg nem adott okot a kételkedésre, minden rendben volt. A mogorva bájitalmester egy szelídített vadkacsa társaságában valahogy felengedett, és Harry bepillantást nyerhetett a magánéletébe is. A visszaváltozás bizsergető érzésére szerencsére mindig felkelt, és meg tudott lépni, mielőtt még lelepleződött volna.
A professzorral való találkozások skizofrén érzését persze könnyen feloldotta. Utálta a szemétláda Pitont, a bájitaltanárt, az okklumenciaoktatót, de kedvelte (nagyon) Perselust, a férfit, aki néha bájitalokat főzött, hozzávalókat aprított, de néha csak a karosszékében gubbasztott, és simogatta. Mert az volt a legjobb az egészben. A gyengéden cirógató, fehér, hűvös ujjak, amiktől úgy érezte, egy felhőben lebeg.
Rá kellett jönnie arra is, hogy tanára férfi. Mármint ezt eddig is tudta, de mikor átvágott a nappaliján egy szál törölközőben fürdés után, akkor Harryben tudatosult, hogy nem egy denevér tanítja a kotyvasztás művészetét, hanem egy izmos, fehér bőrű férfi. Önkéntelenül is eszébe ötlött, hogy az ő kviddicsedzéseken lebarnult bőre vajon hogy mutatna Perselusé mellett – mert magában így hívta a bájitalmestert, ha kacsa volt –, de ezeket a gondolatokat csak agya hátsó szegletében tárolta, soha nem fogalmazta meg magának. És továbbra is csak sejtelmesen vigyorgott, mikor Ronék faggatták éjszakai távollétei miatt, így kénytelenek voltak elfogadni, hogy titkos szeretője van. Megszokták már, hogy Harry a szerelmi ügyeit diszkréten intézi, de a résztvevő(k) neveit előbb vagy utóbb mindig megtudták, így a kíváncsiság majd kifúrta az oldalukat, hogy hová tűnik néha Harry, akár tanórákról is hiányozva. De a Kis Hős hallgatott, és magában somolygott, hogy a cirógató ujjak tulajdonképpen milyen remek stresszoldó hatásúak.
Persze semmi sem lehet normális, ami Harry körül történik, és az igazság pillanatának is el kellett jönnie egyszer – a fiú szerint fájdalmasan hamar.
Hétvége volt, ő meg az egyik Főnix Rendjés összejövetelen és az edzések miatt kiakadt, és megint vadkacsává változott. Minden egyes átváltozásnál megfogadta, hogy kikérdezi Hermionét az animágiáról, de aztán megkereste Perselust, és az elhatározása köddé vált.
Épp lazítottak, mert nem volt jobb szó erre, a férfi borozott a kandalló melletti, kedvenc székében ülve, ő pedig az ölében ült, élvezve a simogatást, teljességgel kocsonyás állagúvá válva, lélekben a Nirvána felé tartva. Minden tökéletes… volt.
Annyira ellazult volt, annyira biztonságban és annyira nyugodtnak érezte magát, hogy először észre sem vette, hogy visszaváltozott. Csak az tűnt fel neki, hogy valami fantasztikus melegen fekszik, ami hullámzik fel és le, és hosszú ujjak matatnak a hajában.
Mi?!
Harry szemei kipattantak, és hirtelen hátrahőkölt, hogy egy teljesen lefagyott Perselus Pitonnal találja magát szemközt. Mert a bájitalmester nem volt felkészülve arra vasárnap este, hogy meztelen Harry Potterek teremjenek az ölében kacsa helyett – amit amúgy kezdett erősen megkedvelni.
A kócos világmegmentő sosem volt jó a rizikós helyzetek kezelésében, de azért bőszen próbálkozott velük, hisz lényegében ezen múlt az élete. Mikor látta, hogy a sokkos férfi nem fog megszólalni, tudta, hogy neki kell lépnie. Vett egy nagy levegőt, majd elővette a legszexibb mosolyát, amit annak idején Seamus Finnigan is sokat dicsért.
– Jó estét, professzor!
Szavaira Piton megelevenedni látszott, és Harry totálplánból nézhette végig, ahogy a férfi sípolva levegőt szív a tüdejébe, arca elborul, szemöldöke összeugrik és szólásra nyitja a száját.
Hatalmas ordítozás volt, ami azzal kezdődött, hogy a tanár lesöpörte az öléből, így pucér segge fájdalmas és viharos kapcsolatot létesített a kövekkel. A férfi olyan volt, mint egy tomboló orkán, végigsöpört mindenen hatalmas pusztítást hagyva maga után, és egy meztelen Harry Pottert, akit azonnali hatállyal kizárt a lakosztályából.
Harry nagyon kínosan érezte magát, és már épp kétségbeesett könyörgésbe kezdett volna, hogy legalább egy talárt hadd kaphasson, mikor kinyílt az ajtó, az arcába vágódott egy díszpárna.
Hát, ez is jobb, mint a semmi…
Harry hálás volt, hogy Piton legalább ennyire tekintettel volt rá, pedig az imént még az inkompetens Pottereket szidta, feltételezve, hogy közös ősük lehetett a lápi csigákkal és a durrfarkú szurcsókokkal is.
Lopva körbenézett, és néma hálát rebegett Merlinnek, mert senki nem volt a folyosószakaszon. Jót is tett volna az alapból vad pletykáknak, ha látják, honnan is dobták ki a pucér világmegmentőt egy halványzöld díszpárna társaságában.
Harry Potter megmentési kényszerénél már csak a humora volt nagyobb, ez segített neki túlélni. Valahol negyedév környékén feladta, hogy adjon bármit is a pletykákra, meg az újságokban összehordott marhaságokra, és ez meglepően felszabadító érzés volt.
Így most csak megrázta magát, a stratégiailag fontos pont elé szorította a párnát, és megindult fölfelé a klubhelyiségbe. Remélte, a diákok nem most fognak visszatérni Roxmortsból, mert lenne jó pár kínos pillanata. Az egy dolog, hogy elengedte a mérgét az újságokkal kapcsolatban, de azért nem akarta viszontlátni tulajdon fenekét a Reggeli Prófétában valami olyan harsogó címmel, hogy Harry Potter titkos szenvedélyei – a szexuális zaklatás!, vagy ilyesmi.
Míg osont beugróról beugróra, magában elvigyorodott. Piton annyit szidta észbeli képességeit, vagyis inkább annak hiányát, hogy elfelejtett büntetőmunkát adni neki. Ami késik, nem múlik, és miközben ezen merengett, elfelejtette ellenőrizni a következő sarkot, és belefutott valakibe. Valakibe, akin zöld-ezüst nyakkendő és mardekáros talár volt.
– Nocsak, Potter, nem úgy sikerült a nap, ahogy tervezted? –  Vonta fel szemöldökét vigyorogva Blaise Zambini, ahogy végigmérte az előtte álló, párnát szorongató alakot.
– Kidobtak – rántotta meg vállát nemtörődöm módon a kérdezett, majd ő is viszonozta a kutató pillantást. – Ellenben ha gáláns mardekárosok felajánlanák a talárjukat, akkor mégsem kéne csupasz seggel mászkálnom, kockáztatva, hogy belefutok valami elsőévesbe, aki elájul a látványomtól, beveri a fejét, amitől meghal és engem meg bekaszliznak az Azkabanba gyilkosságért.
– Óó? –  Szélesedett ki Blaise vigyora. – És miből gondolod, hogy vannak a környéken gáláns mardekárosok?
– Nos, ha nem is gáláns, de legalább ravasz mardekárosok. Tudod, ezek a típusú emberek tudják, hogy nem jó ötlet velem szórakozni, és még ha engem utálnak is, a jól felfogott érdekükben és későbbi ellenszolgáltatások reményében mégiscsak kisegítenek…–  Harrynek nehezére esett nem egyik lábáról a másikra állni, mert úgy beszélgetni valakivel, hogy az teljesen fel van öltözve, téged meg csak egy tizenötször húsz centis anyagdarab takar, nos, enyhén szólva kényelmetlen. A griffendéles bátorsága és az esztelen vakmerősége között most hirtelen nagyon vékonynak érezte a határvonalat.
– Legyen hát!- Azzal az olasz fiú teátrális mozdulatokkal kibújt a talárjából, és felajánlotta Harrynek a ruhadarabot, aki jóleső sóhajjal burkolta be magát az anyagba – és az a bizonyos stratégiai pont sem bukkant elő a párna takarásából, Blaise nagy bánatára.
– A párnát még mindig a kezében szorongatta, feltett szándéka volt visszajuttatni azt jogos tulajdonosának, ha nem is személyesen, akkor megkérve valamelyik házimanó, ahogy tette azt a többi kölcsönvett törölközővel is. Azonban a Zambini-fiú mellészegődött, és kíváncsi, már-már kaján csillogással a szemében meredt rá. Sejtette, hogy nem kell sokat várnia.
– És mégis ki volt olyan vakmerő, hogy kidobja a nagy Harry Pottert egy díszpárnával? – szólalt meg kis hallgatás után.
– Piton! –  vágta rá gyorsan, gondolkodás nélkül.
Várj… Mi? Mit mondtam? MIT!?
Ahogy óvatosan oldalra pillantott, látta Zambini elboruló tekintetét. Nem hitt neki. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
– Na ne már! Segítettem neked, szóval információval tartozol! – Toppantott Blaise szinte gyerekesen, és Harry talán még sosem örült ennyire, mikor befordult a sarkon, és meglátta barátait, ahogy ők is a Portrélyukhoz igyekeznek.
– Kösz a segítséget Blaise! Szióka! – Billegette meg az ujjait, majd Ronék előtt bevágódott a bejáraton.
– Haver, ez az volt, akiről gondolom, hogy láttam? – nyögött fel Ron, mikor beevickélt mögötte.
– Harry, miért van rajtad mardekáros talár? És miért szorongatod azt a díszpárnát? – Szólalt meg Hermione is, aki úgy döntött, érdemesebb Harry után indulni, mint a Zambini-fiút üldözőbe venni, aki kissé zavarodottan fordult le a folyosón.
– Hát nem nyilvánvaló? Blaise-zel olyan ordenáré szexben volt részünk, hogy elszaggatta az összes ruhámat, ezért volt szíves kölcsönözni nekem egy talárt. A kanapéból is csak ez az egy díszpárna maradt. A többi tiszta ondó.
– Fúj, Harry, hogy lehetsz ilyen közönséges? – Fintorodott el Hermione, Ron pedig csak értetlenül pislogott, és úgy döntött, ezt most nem akarta hallani. Harry elfojtott magában egy mosolyt, majd sóhajtva indult valami ruháért. A klubhelyiségben csak néhány tányér nagyságúra tágult szemű első- és másodéves volt, akik még nem mehettek Roxmortsba, és a holnapi pletyka szakavatott terjesztői lesznek, de egyelőre túlságosan is el voltak foglalva az információk feldolgozásával.
Pénteken dupla bájitaltan volt. A csütörtöki kviddicsedzésen Harry eljátszott a gondolattal, hogy produkál valami igen ronda esést a seprűről, de végül mégsem tette, és reggel a gyomra helyén remegő idegcsomóval várta a tanár érkezését.
Piton a pipogyábbnál is pipogyább hangulatban volt, és minden alkalmat megragadott, hogy minősítse Harry munkáit. Egy-egy elmésebb beszólására Harrynek felkunkorodott a szája széle, mert a fanyar megjegyzéseket civil-Pitonnál már megszokta, és magában nevetett rajtuk.
– Harry, új rekord…– súgta oda neki Ron, mikor már nyolc perce dörgött a bájitaltanár szidalma.
– Úgy látom, Mr. Potter még mindig nem képes maximálisan a tárgyra koncentrálni… Büntetőmunka ma este hétkor!
Harry vetett egy éles pillantást Ronra, majd megadóan szorította össze az ajkait. Úgyse kerülhette volna el…
Így este engedelmesen megjelent, ráadásul pontosan.
– Harry Potternek nehezére esik időben érkezni, de mit is várhatnánk tőle…- sóhajtott fel Piton, mikor belépett a bájitaltanterembe. Harry összevonta a szemöldökét, és legszívesebben elmormogott volna egy Tempus bűbáj. Biztos volt benne, hogy a megfelelő időben érkezett, de inkább bölcsen csendben maradt. A teremben rajta kívül még Blaise volt ott, valami homályos okkal, hogy nem ildomos öltözőszekrényekben testnedvcserét folytatni, vagy ilyesmi.
–  Harry Potter kihozza a pálcáját az asztalhoz és nekiáll üstöket sikálni. Csendben.
Vállvonogatva tette, amit mondtak neki, fogta a finom sörtéjű súrolókefét, és feltűrte az ingujját. A csendet csak a bájitalmester pennájának sercegése törte meg, ahogy homlokráncolva dolgozatokat javított, illetve Blaise halk dünnyögése, aki valami főzetet kotyvasztott minden lelkesedést nélkülözve. Ő aztán fél óra múlva késznek nyilvánította a bájitalt, és egy tüzes pillantást lövellve Harry irányába, távozott.
– Tanár úr, kifogyta…
– Harry Potter csöndben marad – szakította félbe a tanár fel sem nézve a pergamenekből.
– De…
– Mondom csendben! – Villantak a fekete szemek az arcába, így Harry jobbnak látta, ha elhallgat. Csupán annyit akart mondani, hogy elfogyott a tisztítószer, de ha nem, hát nem.
Mikor másodpercre pontosan letelt az egy óra, Piton felnézett a munkából.
– Harry Potter mukkanás nélkül elveszi a pálcáját és eltakarodik a szemem elől.
Harryt már majd megőrjítette a feszült csönd, és csak kibújt belőle a kisördög, mikor elhalászta a pálcáját a mogorva bájitalmester elől.
– Háp? – kockáztatta meg az ajtóban vigyorogva, majd gyorsan kimenekült a teremből. Hallott egy artikulálatlan üvöltést, és hogy valami kemény csapódik a fának, aztán csörömpölés, végül csönd.
Máris napsugarasabb kedéllyel indult felfelé a pincékből, de nem juthatott messzire, mert a sötét bőrű olasz fiú az útját állta.
– Neked a hobbid, hogy kiakasztd a tanárokat? – kérdezte zsebre dugott kézzel, mikor felzárkózott mellé.
– Csak azokat, akiket igazán kedvelek– kacsintott rá Harry, mire Zambini elvigyorodott.
– Tudod, Potter, hallottam néhány pletykát…
– Óh igen? Miket? Hogy másodikban már Gildroy Lockehart ágyában lepedőakrobatikáztam? Vagy hogy harmadikban puszta kézzel megfojtottam egy óriáspókot?
– Nos, az elsőre nem akarok gondolni, a másodikat meg még én sem hiszem. Inkább az állóképességedről szólók fogtak meg. Volt néhány homályos utalás valami orgiára a prefektusi fürdőben…
– Az állóképességem megvan, köszönöm szépen…– vigyorgott Harry, mikor felötlöttek benne a páragőzös emlékek. Nos igen, a negyedév valóban elég… intenzív volt. – Tulajdonképpen mit is akarsz te tőlem, Blaise Zambini? – nézett a másikra merengve.
–  Tudod, néha összejöhetnénk… Ha már információkkal nem is szolgálsz…
– Ah, de tudod…
– Óh tényleg, hogy is felejthettem el a kispárnás incidenst… Bár nem tűnsz túl monogám alkatnak Potter.
– Á, az a dolog rendeződött…– legyintett Harry. Nem változott azóta kacsává, és nem ment Pitonhoz, ahonnan megint kidobhatták volna, igaz? – Most komoly kapcsolatot keresek.
– Bármily diszkréten is intézed a kalandjaidat, azért itt-ott elcseppen egy-két infó. És abból, amit hallottam, igen változatos és mozgalmas életed lehet…
– Jaj, Blaise, te se gondolod, hogy a Lockehartos pletykák igazak voltak, ugye? – horkantott fel Harry tettetett méltatlankodással.
– Hmm, nos nem, de…
– Blaise! Hát te meg mit csinálsz itt Potterrel? – jött velük szembe Draco, akinek a szemüveges most kifejezetten hálás volt.
– Ne szívd mellre, Draco, csak eszmét cseréltünk a barátoddal…– A Malfoy-örökös annyira meglepődött, hogy tiltakozni is elfelejtett, mikor Harry közelebb lépett hozzá, mélyen belenézett a szemébe, és elkezdte kioldani a nyakkendőjét. – Ugye nem haragszol rám? Pitontól jövünk büntetőmunkáról, nála semmi sem történhet, tudod jól, ::Kedvessz Draco::- az utolsó két szót valami isteni sugallatnak engedve párszaszóul mondta, majd kacéran kihúzta az immár kicsomózott nyakkendőt a szőke ingnyaka alól, és ellibbent előlük. Azok ketten kigúvadt szemmel bámulták, Draco pusztán teljes sokkban, Blaise viszont tetszéssel és elismeréssel. Harry a folyosó végén elejtette a tulajdon griffendéles nyakkendőjét, majd a mardekárosat a nyakába kanyarintva sprintelni kezdett, hogy kifulladva, kipirosodva fékezhessen a Portrélyuk előtt.
Nem tudta, mi ütött belé, ilyen felszabadult talán negyedévben volt, mikor túlélte a sárkányos kalandot… meg a prefektusi fürdőt is… Mintha a feslett énje került volna megint a felszínre, és ő rettentően élvezte a dolgot.
Mikor a klubhelyiségben ülők meglátták kipirosodott arcát, diadalittasan csillogó szemét és az elcserélt nyakkendőt, kétségük sem volt afelől, merre járhatott. Harry Potter mindig is két lábon járó rejtély volt számukra, és mikor másnap a reggelinél Blaise Zambini odament hozzájuk, és saját kezűleg kötötte meg Harry visszacserélt nyakkendőjét, elméletük bebizonyosodni látszott. Főleg, mert bőszen sugdostak is egymás fülébe, amit Ron csökkenő étvággyal nézett végig.
– Mi van Zambini, Draco megfenyegetett, hogy szerezd vissza a nyakkendőjét?
– Nem, pusztán én akartam lenni az a gáláns mardekáros, aki kisegít téged a nyakkendődet illetően…– vigyorogta vissza az olasz, és elvégezte az utolsó simításokat is a sajátján. Ám ahelyett, hogy végre távozott volna, ahogy Ron szerint tennie kellett volna a reggeli maximális élvezhetősége érdekében, újfent visszahajolt Harryhez.
– Ja, és még azt akartam mondani, hogyha már te nem is vagy benne egy kis társulásban, fontosnak tartottam csak úgy, zárójelben megemlíteni, hogy nekem mindig is bejöttek a vörösek. Kivéve persze ezt a heteró tökfejet itt veled szemben– Blaise elhúzódott, azt gondolva, övé az utolsó szó, de Harry elkapta azt a mardekáros nyakkendőjét, és lehúzta magához.
– Meglátom, mit tehetek…– nézett mélyen a szemébe, majd eleresztette végre, megeresztett neki egy félmosolyt, majd hessegető mozdulatot tett a kezével. A fekete így is fogta az adást, és vigyorogva suhant vissza az asztalához, ahol egy mogorva és értetlen Draco várta, hogy beszámoljon mindenről.
– Harry, ez… ez mi volt? – szakadt ki Ronból egy nyögés, Hermione meg csak a szokásos én tudtam!-mosolyával bámulta őt.
Azonban a kérdezett nem rá figyelt, mert megérezte a súlyos, fekete tekintetet a tanári asztal felől, és feslett énje megint akcióba lendült. Bal kezét felemelte, hüvelykjét a középsőujjához szorította így szájat formálva belőle, majd kitátotta a rögtönzött csőrt, és hápogást tátogott Pitonnak. Annak kerekre tágultak a szemei, és szinte gyilkos indulatokkal kezdte döfködni a rántottáját. A látványra Harry belenevetett a tökleves poharába, amit Ron félreértett, és kétségbeesetten kezdett nyűgni.
– Harry… haver… ugye nem? Egy mardekáros?
– Lényegében több…– vetette oda feslett-Harry nagy kegyesen, mire a körülötte ülők felhördültek, Seamus Finnigan meg rákacsintott. Senki sem vette észre a hápogós incidenst, mindenki el volt foglalva a nyakkendőcsere kitárgyalásával. Illetve egyvalaki mégis, de Neville inkább némán megborzongott, és csöndben maradt. Igazi barát volt.
Minden visszazökkent az úgy-ahogy normális kerékvágásba, csak Piton ekézte keményebben Harryt az óráin, és amikor Ron néha sugdolózáson kapta Blaise-t és a legjobb barátját, mindig az étvágyára panaszkodott. És a pletyka, hogy Harry Potter esetleg néha kacsává változna, nos, elült, mielőtt még nagyra nőhetett volna. Csupán a mardekárosok jelentettek kellemes változatosságot, akik mindig kellően hangosan vitatkoztak mindenhol.
– Blaise! Válaszolj, hallod!
– Ugyan Draco, amit megmondtam, megmondtam.
– Nem bírom elhinni, hogy nem dugod Pottert!
–  Tudod, szerintem Harry aktív szerepben is meglepően jól teljesítene, de ezt miért nem kérdezed meg tőle! – vágta oda neki a fekete, és már ott is voltak az említettnél, kinek feslett énje már előre dörzsölgette a kezét.
– Harry, ugye védekezel? – hajolt előre Hermione helytelenítően ráncolva homlokát, mielőtt még bárki bármit mondhatott volna.
– Természetesen, Mione…– bólintott oda neki, és hagyott egy másodpercet magának, míg kiélvezte Ron szép zöld színét, és csak azután fordult oda a két fiúhoz.
– Parancsoltok? – vonta fel a szemöldökét és rendezte pompás félvigyorba arcát ezzel egy időben.
– Te hogy szereted? – vakkantotta oda neki Draco, mire Dean Thomas félrenyelte az innivalóját.
– Félig átsütve, kissé véresen– vágta rá Harry komoly arccal. Draco értetlenül és kissé szörnyülködve bámult rá, majd megrázta magát.
– A szexre gondoltam Potter. Hogy szereted a faszt?
– Tudod Malfoy, egyes helyeken Spanyolországban a bikaviadalokon megsütik a legyőzött állat, khm, faszát, hogy a te szavaiddal éljek…– Kapcsolódott be a beszélgetésbe Seamus is.
– Bár lehet, hogy csak a tökeiket… Ami a te esetedet tekintve tiszta pazarlás lenne, nem?- Toldotta meg Dean, mire Harry mindkettejüket megajándékozta egy kaján vigyorral.
– Most komolyan azért vagyunk itt mindnyájan, hogy kitárgyaljuk a szexuális preferenciáimat? – Szúrta közbe unott hangon Harry, míg Draco csak hápogni tudott a felháborodástól (ezt Harry kacsa-énje valahol értékelte).
– Természetesen… De én eredetileg csak ezt akartam odaadni– csúsztatott a fekete kezébe egy borítékot az olasz, mire Harry csak bólintott egyet, és villámgyorsan eltűntette.
– Úú, csak nem fülledt hangulatú erotikus levelezés? – Seamus elemében volt aznap reggel.
– Csak vigyázz, el ne kapjanak órák alatt. Biztos vagyok benne, hogy még Piton is elpirulna, ha elolvasná a soraidat…– Kontrázott rá Dean.
– Kikérem magamnak, hogy akárcsak egy mondatban is említsenek holmi bikaviadal veszteseivel! Ez… Ez… Ez nonszensz! – talált hangjára végül Draco is. Ron csak halkan nyöszörögve egyre lejjebb és lejjebb csúszott a padon, a végén már csak a vörös üstöke látszott, mire valaki megeresztett egy perverz feltételezést, vajon mit csinálhat az asztal alatt. Szerencséjükre a tunkoló-pletykálkodó csapat a Patil-ikrekkel és Ginnyvel már befejezte az étkezést, de biztosak voltak benne, hogy ez a beszélgetés emlékezetes marad.
– Draco, attól még, hogy apáddal ellentétben minden diplomáciai érzéket nélkülözöl, nem kell rögtön hisztizned, ha nem kapod meg a cukorkád. De legyen neked gyereknap… Igen, mindkettő pozíciót rettentően lehet élvezni, ha jól csinálják, illetve ha rossz vagy, esetenként harapok is, és lehet, hogy véletlenül véresre marlak egyszer. Kielégültél? – Kérdezte Harry álszent vigyorral, mire Blaise rákacsintott, és sietve elhúzta onnan a Malfoy-örököst, mielőtt agya feldolgozza a sértést. Az asztalnál felhangzott a huhogás, ami Harry szavait kísérte, és a rendkívül szürke arcú Ron is visszamászott a padra, hogy befejezze az étkezést.
– Tudod, néha elgondolkodom, hogy mennyi igaz ebből az egészből…– morfondírozott Hermione hangosan, karjával a jelenlévőkre intve. – És hogy hová tűnt az az édes, félszeg kisfiú, akivel annak idején elsőben találkoztam a Roxfort Expresszen…
– Tudod Mione, ezen néha én is eltöprengek…
– Feloldódott az érzéki gyönyörök vad orgazmusában? – Ajánlotta előzékenyen Seamus, mire Harry játékosan rácsapott a fejére, majd felállt az asztaltól, mert nem kívánt már többet enni, és szerette volna, ha legjobb barátja is jóllakik, mert egy éhes Ron nyűgös Ron.
Harry egész jól érezte magát a bőrében, ezért valaminek természetesen történnie kellett. És persze ennek a valaminek kapcsolatban kellett állnia Pitonnal. Azon a bizonyos okklumenciaórán nem bírt a vérével és visszatámadt, így megnézhette a férfi legrosszabb emlékét, amiből kiderült, mekkora rohadék is volt az apja fiatal korában. Piton még nagyobb dühe és gyűlölete, valamint a szüleiről dédelgetett kép szétzuhanása elég stresszt biztosított az átváltozásához.
Először örült, hogy így kicsit kikerülhet a férfi látóköréből, és lehetősége van átgondolni a dolgokat, de két nap után be kellett látnia, hogy hiába nyugtatta le a kedélyeit, animágus alakjában ragadt. Valami, talán a kacsaösztön azt súgta neki, hogy a megoldás a hosszú fehér ujjakat birtokló, jelenleg rettentően dühös bájitalmesternél rejtőzik.
Így Perselus Pitonnak nem elég hogy Dumbledore-ral, a Sötét Nagyúrral és a saját démonaival is küzdenie kellett, de egy rettentő agresszív vadkacsát is kapott a sarkába, aki hápogva és szárnycsapkodva követte mindenhová. Ő ki akart tartani. Igazán. Két teljes napon keresztül sikerült is. Aztán a harmadik nap estéjén, hasogató fejfájás közepette, kialvatlanságtól elgyötörten, egy hápogó kacsát a szárnyainál lóbálva betört a mardekárosok klubhelyiségébe.
– KIÉ ez az állat?! – Tartotta magasra a méltatlankodó Harry Pottert. A pincében síri csend honolt, ami kitartott kerek négy percig, míg a házvezető átható tekintettel pásztázta a megrettent és értetlen arcokat, majd egy hang halkan ugyan, de magabiztosan megszólalt.
– Az enyém.
Ez most komoly?
– Mit csinálsz, hülye vagy? – sziszegte oda neki Draco, de Blaise csak megvonta a vállát, és elindult a kacsáért, amit Piton szinte a karjaiba hajított.
– Legközelebb talán bölcsebben választ állatot, és meg tudja fegyelmezni ezt a dúvadat. Húsz pont a mardekártól a gondatlanságért! – Azzal a tanár talársuhogtatva kicsörtetett a klubhelyiségből, hogy végre kialhassa magát.
– Mostanában különösen rossz kedve van, nem igaz…?– indult meg a pusmogás, és páran Blaise köré gyűltek, aki kissé bizonytalanul fogta a tekergőző állatot, és végül le is pakolta maga mellé a földre.
– Komolyan egy vadkacsa a házikedvenced?
– Hát… ja.
– Mi a neve?
– …Harry.
Hogy micsoda? Blaise!
– Te Harry Nyomorék Nyakkendőcserélő Potter után nevezted el a kacsádat?!
– Hallgass már Draco, ha nem vetted volna észre, minden állatomat Harrynek hívják.
– De hát a baglyodat Me- áú! – Kísérelt meg közbe szólni Pansy, mire az olasz elegánsan belekönyökölt az oldalába.
Nos, Blaise nem volt hülye. Igazi mardekáros volt, nyitott szemmel járt a világban, és elraktározott minden olyan hasznos információt, amit a későbbiekben a maga javára fordíthat. És mivel jól tudott titkot tartani – ebben különbözött Pansytől, sőt még Dracótól is – mesterien tudta keverni a lapjait. Hallott ő a kacsás pletykáról, de hitte is, nem is, és most itt volt a remek lehetőség, hogy bizonyosságot szerezzen.
Hamar kimentette magát, lerázta az alkalmatlankodó Dracót, egy pálcaintéssel behúzta a baldachint az ágya körül és kiszórt pár magánélet-bűbájt.
– És most beszélgessünk egy kicsit.
Nem akarok.
– Hápogj egyet, ha igen, és kettőt, ha nem. Jó?
Majd ha Friccs orális kapcsolatot létesít egy hipogriffel.
– Harry…
– Háp.
Azért baszd meg. Szemétláda.
– Jó… Tényleg te vagy Harry Potter?
– …– Amennyire egy kacsa morcosan és sértetten el tud fordulni, hogy duzzogjon, Harry minden tőle telhetőt megtett ennek érdekében.
Nem. Anyád vagyok csipkés kombinében és vörös bőrtangában.
– Ne duzzogj, tudom én, hogy okos kacsa vagy… Tehát, te vagy a nagy Harry Potter, a tinilányok álmainak netovábbja, a hímtagok megkeményítője, a reggeli merevedés…
– HÁP!
– Tényleg Harry Potter vagy…– Blaise egész lenyűgözöttnek tűnt.
Nem. Egy kurva dühös, vérmes vadkacsa vagyok, aki mindjárt nekiugrik a töködnek.
– Szóval, Harry, mit szedsz, hogy ilyen szép és erős cukiság lett belőled?
Szteroidot meg fehérjekoktélt…
– Talán valami bájital?
– Háp-háp.
– Hmm, vajon most is látszik az a bizonyos díszpárna alatti rész? Nézzük csak meg…– nyúlt felé a Zambini-gyerek, de Harry olyan dühös csőrcsattogtatást és szárnycsapkodást produkált, hogy a másik sietve visszakozott.
– Jól van, nyughass már, csak vicceltem! Te Pihés Predátor…– Blaise végigfuttatta ujjait Harry tollain, mire az válaszul belecsípett a kezébe.
Nem vagyunk mi olyan jóban! Vigyázz a kezeidre!
– Na, ne harapjál, mert megetetlek Milicent macskájával! – Koppintott pedagógiai megfontolásból az olasz srác az állat fejére, majd lusta vigyorral megszemlélte Kacsa Harryt.
– Tudod, Harry, alig bírom elhinni, hogy a mi Világmegmentőnk egy kacsa.
Vadkacsa.
– Egész vicces vagy, főleg, ahogy mész. Óh, egek, nagyon viccesen nézel ki! Ilyen nincs! – Bármennyire is igyekezett Harry megsemmisítően nézni, ez egy kacsa esetében is legfeljebb cuki lehet, a másik meg csak még jobban nevetett.
Én meg azt nem bírom elhinni, hogy itt vagyok veled, ahelyett, hogy… Perselusszal lennék? Nem, mégis inkább jobb itt.
– Ez ha nem bájital, akkor valami varázslat? Megátkozott a szeretőd?
– Háp-háp!
– Jó, ha nem, nem. Talán… animágia?
– …háp?
– … Harry Potter animágus alakja egy kacsa! Ez az év vicce! – És Blaise újfent röhögött egy jóízűt.
Nagyon vicces. Remélem a tiéd éticsiga. Vagy giliszta. Vagy tetű. Vagy…
– De ne aggódj Harry, bármilyen vicces is ez, a kis titkod biztonságban van nálam…– törölgette a könnyeket a szeméből Zambini. – Persze nem kérem ingyen, de a részleteket majd akkor beszéljük meg, ha visszaváltoztál. Tudod, kívánatosabb vagy kicsit kevesebb tollal is.
Te meg egy nyárfán lennél kívánatos, egy méteres kötéllel a nyakadon!
– Hiába hablatyolsz itt nekem kacsául, nem értelek. Jobb lenne, ha inkább aludnánk, mert rengeteg mindent kell megbeszélnünk a jövőnkkel kapcsolatban…
Persze. Te majd annak a hülye hugrabugos csitrinek az ágyában ébredsz kikötözve, ráadásnak ráderesztem Crakot és Monstrót, hogy élvezhesd egy orgia felhőtlen örömeit, én meg pekingi kacsa leszek Voldemort vacsoraasztalán. Bájos kilátások, nemde?
– Harry. Csak ülj le az egyik párnára, és aludj. Ja, és ne tojj össze semmit.
Késő.
Ám Harry reggelre kelve ezúttal nem változott vissza, sőt, még délben is kacsaformájában próbálta elkerülni az olasz istencsapását. És továbbra is Piton nyomában járt, akit kezdett nyomasztani a kacsa viszonzatlan szerelme és a folytonos hápogása. A könyvtárban már szemezett az egyik receptkönyvvel, de végül nem vette ki. A gondolatot, hogy a vadkacsa esetleg Harry Potter, makacsul agya hátsó szegletébe száműzte, és hét lakat alatt tartotta.
– Na jó. Segítek neked.
Blaise szájából a mondat valamikor a délután folyamán hangzott el, a kastélyparkban, az egyik fa alatt ülve. Draco már reggel sem volt hajlandó kommunikálni a barátjával, mert teljesen idiótának tartotta, amiért egy Harry nevű kacsával beszélget, így csak kettecskén voltak. Meglehetősen kellemes volt, de az olasz olyan nyomorékul birizgálta a tollait, hogy Harry inkább mindig kartávolságon kívül maradt. Azt, hogy tulajdonképpen egy zsíroshajú szemétláda igencsak tehetséges ujjaira vágyik, még csak végiggondolni sem volt hajlandó. Azt meg pláne nem, hogy ezek az ujjak mit tehetnének vele, ha nem kacsa volna…
– Nem fér a fejembe miért, de ahogy észrevettem, folyton Piton után jársz.
– Háp– értett egyet megadóan Harry, mert már feladta az ellenállást, és Blaise tényleg tartotta a száját.
– Jó… Ma este beszélsz vele.
Ma este? Muszáj? Pokolian dühös még mindig…
– Nem értelek Potter. Változz vissza szépen, és akkor talán használhatod másra is a szádat, nem csak felesleges beszédre…
Ja. Szétátkozhatlak például, vagy elmondhatom a Reggeli Prófétának, hogy merevedési zavarokkal küzdesz, és szereted, ha az ágyban elvernek egy lovaglópálcával. Főleg ha az el is törik rajtad.
Mindketten a gondolataikba merültek, Blaise azon morfondírozott, hogyan és kiken használhatná a száját, az erotika legfülledtebb értelmében, míg Harry azon elmélkedett, hogyan és kiken használhatná a száját, minden szexuális utalástól mentesen. Meglehetősen békés délután… volt.
– Hé, Zambini! – Ron robogott a parkon keresztül, nyomában a kissé gondterheltnek tűnő Hermionéval.
– Mit akarsz, Vöröske?
– Ne hívj így! És nem láttad Harryt?
– Miért, kellett volna?
– Ne szórakozz velem, tudom, hogy…– vörösödött el Ron a végére.
– Hogy?
– Van egy olyan érzésem, hogy te ezt kifejezetten élvezed…
– Úgy van Granger– biccentett neki egyet beleegyezően, majd továbbra is vigyorogva szemlélte Ront. – Szóval mi van velem meg Harryvel?
– Hát basztok!
– Igen? Mondanod kellett volna, akkor lehet, nem itt ülök, hanem őt döngetem valahol a kastélyban…
Vagy én döngetlek téged, te állat.
– Nem úgy értettem! Hanem úgy, tudod… általánosan…
– Ó. És hogy baszol valakivel általánosan?
Ott a pont. Szegény Ron…
– Ron csak arra akar kilyukadni, hogy mivel Harryvel szexuális kapcsolatban álltok, esetleg te tudod, hol van.
– Hát most épp nem állok, mert hidd el, azt észrevennéd… És nem vagyunk egymás bébicsőszei, így fel nem foghatom, miért kéne tudnom, hol van jelenleg. Nem értem, mi ez nektek, griffendéleseknek, a romantika meg a monogámia… Még ha tudnám is, hol van Harry, nem zavarna, ha valaki más alatt nyöszörögne éppen. Maximum megkérném, hogy legközelebb nekem is szóljon…– Blaise nem zavartatta magát a monológja közben, pedig Hermione legalább háromszor már közbe akart szólni.
De biztos vagy benne, hogy én vagyok a passzív, Mr. Alfahím…
– Tehát azt mondod, nem láttad…– szólalt meg szinte könyörögve Ron, és mikor megkapta a várva-várt bólintást, szabályosan elvonszolta onnan Hermionét. Nem igazán tudta kezelni a haverja kalandjait.
Remélem jól szórakoztál…
– Na, most, hogy a vörös-veszélyt elhárítottuk, ideje rátérnünk a meghódítandó bájitalmesteredre, hogy később visszatérhessünk a vörös-veszélyre…
Harry megadóan hunyta le a szemét. Olyan hosszú lesz ez a nap…
Este, vacsora után sort is kerítettek a dologra. Az egyik keresztfolyosón álltak lesben, és Harrynek akaratlanul is átfutott az agyán, hogy most úgy néznek ki, mint egy nyomorult mugli filmben a kémek. Blaise kidugta a fejét a folyosóra, őalatta Draco helyezkedett el nagy mormogva – egyrészt a korántsem előkelő helyzet miatt, másrészt meg nehezen viselte, ha valaki jobb nála valamiben, és ebbe a magasság is beletartozott–, illetve legalul egy sárga kacsacsőr kandikált ki.
– És mivel is vettél rá, hogy segítsek neked?
Ez egy remek kérdés Draco… Szexmegvonással fenyegetett?
– Mint már említettem, segítek neked szexhez jutni. Most pedig kuss, itt jön! – azzal mindhárman visszahúzódtak.
– De ehhez miért kellett hoznod a hülye kacsádat is? Olyan idegesítő, ahogy riszálja a seggét, tisztára olyan, mint Potter.
Hé!
– Most akkor kegyesen eltekintek attól a ténytől, hogy megnézted Potter fenekét, és hajlandó leszek akár el is felejteni, ha megfelelően ösztökélsz rá. Most pedig indulj, Szépfiú! – Draco mormogva elhelyezkedett hogy fedezze őket, Blaise pedig felkapva a méltatlankodva felnyikkanó Harryt előlépett a rejtekükből, és megindult Piton felé, aki nem tudott elég gyorsan bemenekülni a lakosztályába.
– Piton professzor úr! Egy percre, ha szabad!
– Figyelmeztetem, pontosan ötvenkilenc másodperc után a klubhelységéig átkozom. Na mondja!
– Sajnos, elég személyes dologról lenne szó…
– Negyvennyolc másodperc…– Sóhajtott fel a tanár, és előre engedte diákját a nappalijába.
– Nos, minek köszönhetem a látogatását, megspékelve ezzel az undorító vadállattal? Remélem, receptötleteket gyűjt.
– Óh, tanár úr, jó lenne ha meghallgatná Harryt…
– Kit? – ugrott magasba a férfi szemöldöke, és ha egy kacsa fel tudná vonni a szemöldökét, biztosan megtette volna. Így csak egy elhaló happanással adta a világ tudtára elképedését.
– Tudja tanár úr, ez a kacsa itt Harry Potter. Kellemes társalgást, lesz mit mondaniuk egymásnak! – Azzal Blaise Piton kezébe nyomta a sokkos vadkacsát, és kimenekült a helyiségből.
– Hol hagytad az állatod?
– Jó helyen… Kösz a segítséget, most már mehetsz…
- És te mit csinálsz? – ráncolta homlokát a Malfoy-örökös, mikor látta, hogy barátja letelepszik egy könyvvel házvezető tanáruk ajtaja elé.
– Olvasok– közölte a nyilvánvalót a fekete, és mikor teljesen elmerült a legújabb mugli vámpíroskönyvben, Draco otthagyta.
Mikor azonban még fél óra múltán se vadkacsa, se Harry Potter ruhában vagy ruha nélkül nem vágódott ki az ajtón, úgy gondolta, talán még nem, vagy már megölték egymást, és neki itt semmi haszna sincs. Leporolta magát, majd fütyörészve elindult a kviddicspálya felé, hogy beindítsa a maga számára is a dolgokat. Azzal, hogy esetleg feldühítette Harryt, ami felboríthatja szexdús terveit, egyáltalán nem volt hajlandó foglalkozni.
Eközben Piton nappalijában döbbent csend honolt. A tanár kerekre tágult szemekkel bámult le a vadkacsára, aki ugyanolyan kétségbeesetten nézett fel rá. Eltelt egy perc. Eltelt két perc. Már a harmadik felénél jártak, mikor a bájitaltanár megrázta magát, és szabályosan ledobta az állatot.
– Nekem ehhez kell egy ital! – azzal odament az egyik szekrényéhez, kissé remegő kézzel elővette a legjobb skót whiskyjét, majd ledöntött egy adagot. Mikor visszafordult, a vadkacsa még mindig ott volt, kissé mintha szerencsétlenül várakozva a szőnyeg szélén.
– Tényleg te vagy az, Potter?
Egyetértő hápogás.
Igen. Nem. Nem tudom. Mit csináljak? Ne ölj meg. Lécci.
– És mi történt veled? Talán csak nem valami félresikerült bájital?
Mar, mint a sav… Remélem a főzésről már letettél, Perselus. Szeretem a tollaim.
– Vagy animágia? – Töprengett tovább hangosan Piton, fejét hűtve egy újabb adag whiskyvel, mire újabb egyetértő hangokat kapott. Előző mondatára Harry nem is akart reagálni.
– És miért nem változol vissza?
Nem tudok, nagyokos. Szerinted ha vissza tudnék változni, mindig meztelenül keltem volna a kanapédon? Bááár…
– Nem tudsz, mi? Ez annyira jellemző… Potterke csinál valamit, én meg takaríthatok utána…– azzal a professzor pálcáját a vadkacsára emelte és elmormogott egy varázslatot.
Hidd el, visszaváltoznék én, hogy ne kelljen Blaise mellett aludnom, de nem tudok! És ami azt illeti, nem is akarok, míg meg nem bizonyosodom róla, hogy nem akarod kitekerni a nyakam…
Harry érezte ugyan a varázslatot maga körül, sőt, agya egyik szeglete fel is ismerte a férfi mágiáját, de nem történt semmi változás.
– Ez érdekes…– hümmögte összevont szemöldökkel, majd elvégzett egy újabb varázslatot, ami világosan kimutatta, hogy animágussal van dolga. Aztán éles pillantást vetett a kacsára, aki már épp kezdte volna kényelmesen érezni magát a kissé bolyhos szőnyegen.
– Mindazonáltal nem fér a fejembe, hogy mégis miért jöttél ide. Én nem vagyok animágus, és a legkevésbé sem kedvellek. Nem tudok sokat az animágiáról, de állítólag majd visszaváltozol, ha az átváltozásod is spontán történt. Javaslom, hogy a zaklatásom helyett keresd fel a Minervát, neki úgyis a szíve csücske vagy. Biztos vagyok benne, hogy ő nem fogja könnyesre röhögni magát az animágus alakodon– közölte szárazon álláspontját Piton, mire Harry igyekezett csúnyán nézni rá.
– Szóval itt az ideje, hogy kifáradj és végre abbahagyd a gyötrésemet…– indult meg öles léptekkel az ajtó felé a szoba gazdája, de Harry sietve az ajtótól távolabbi sarokba iszkolt.
– Na ne szórakozz velem!- mordult fel a férfi, de mikor Kacsa Harry duzzogva elfordította a fejét, be kellett látnia, hogy még mindig Harry Potterrel, a Makacsak Legmakacsabbikával harcol.
– Gyere ide! Gyere ide, ha mondom! – Mélyen belül valahol Perselus is tudta, hogy hiába minden, a fiú akkor se hallgatna rá, ha Voldemorttal fenyegetné. Végül megindult felé, hogy puszta kézzel kapja el, és jól megszorongathassa a nyakát – nem nagyon, csak amolyan jelzésértékűen –, de mikor épp elérte volna, Harry is meglódult, és villámgyorsan bevetődött a karosszék alá.
– Ezt nem most nem gondolod komolyan, ugye? – ereszkedett négykézlábra Piton, hogy belessen az ülőalkalmatosság alá. – Tudod, már bánom, amiért nem néztem utána jobban a narancsos kacsa-recepteknek…
Harry időközben kitotyogott a másik oldalon, és ezúttal a kanapé alá igyekezett, mikor fehér ujjak kulcsolódtak a lábára.
– Megvagy! – Harry ösztöneinek engedelmeskedve belemart az őt elkapó kézbe, ami egy káromkodás kíséretében elengedte, így beslisszolhatott a menedékére.
– Na jó Potter, ez rohadtul nem vicces! – Azzal Piton a pálcájáért nyúlt. Sajnálatára a begyűjtőbűbájok nem működtek élőlényeken, pedig hogy viszketett a marka az engedetlen kacsa után!
Vajon Perselus elfenekelne egy kacsát?
Különféle hátráltató és kábítóátkok pattogtak a kanapé alá, mikor Harry kárálva előkeveredett alóla, és mivel úgy gondolta, mozgó célpontot nehezebb eltalálni, a levegőbe emelkedett. Ez egy bájitalmester nappalijában nem volt a legjobb ötlet. Főleg, ha az adott bájitalmester kém és kettősügynök, és jobban céloz egy válogatott kviddicsjátékosnál is.
Harry egy kört repült, kétszer majdnem eltalálta a hátráltató ártás egyik igen agresszív formája, majd jobb ötlete nem lévén, rögtönzés-szerűen leszállt az egyetlen biztos pontra a szobában, ami már repülése kezdete óta csábította: Piton fejére.
A varázsló annyira meglepődött, hogy belefagyott a mozdulatba, majd lassan felnyúlt, és levette a fejéről a pihegő madarat.
Lehet, hogy mégiscsak elkapott valamelyik átok? Olyan fáradt vagyok…
Mielőtt azonban Perselus intézkedéseket foganatosíthatott volna az otthonát feldúló vadállat ellen, a kandallóban zölden lobbant a tűz, és Dumbledore feje tekintett jóindulatúan a helyiségbe.
– Perselus, ha lennél olyan kedves, idefáradnál, kérlek? Pár diákod úgy tűnik nem ismeri a közszemérem fogalmát, és szeretném, ha értük jönnél. Amúgy bájos állat– kacsintott az igazgató Harryre, akinek az a kényelmetlen érzése támadt, az igazgató pontosan tudja, ki is ő a tollak alatt.
– Remek…– morgott a férfi, de azért eleget tett felettese kívánságának. Mikor azonban felért a Nagyteremhez, letette a még mindig kezében szorongatott Harryt.
– Most pedig menj, mert ha meglátlak még egyszer, kifordítalak! – azzal talársuhogtatva ellobogott, mert biztos volt benne, Harry is úgy gondolja, ez lesz mindkettejüknek a legjobb. De Harry nem gondolta úgy, és úszóhártyás lábait fürgén szedve a bájitaltanár után eredt.
Persze Dumbledore irodájába már nem merte követni, de így is élvezhette az ordítozást, s még idejében fedezékbe vonult, és biztonságos távolból követte a tajtékzó férfit és három diákját.
Blaise? Csakugyan te vagy az? Micsoda kellemes meglepetés… Hát mégis lesz miről beszélgetnünk…
Piton még tartott egy helyreigazító kis szónoklatot, s közben elkövette azt a hibát, hogy kinyitotta az ajtaját, és csak annyit láthatott a szeme sarkából, hogy egy barnás villanás épp az imént húzott be a nappalijába. Sóhajtva bocsájtotta el a diákjait egy utolsó figyelmeztető pillantással, amit különösen hosszan kitartott az olasz fiún, mert az már így is kétségbeejtően sok időt töltött azzal a griffendéles merlincsapásával.
– Potter. Tudom, hogy itt vagy…– fáradt szavaira egy sárga csőr és méregzöld fej bukkant elő a kedvenc karosszéke mögül, és kissé bizalmatlanul pislogtak rá a fekete gombszemek. – Most mégis mit csináljak veled?
Simogass.  …Várj, mi?
Harry végül előtotyogott védőpajzsa mögül, és megint hülyén billegetve magát felnézett a mogorva férfire.
– Nem, Potter, nem vagy cuki – vágta oda neki fanyarul a bájitalmester, felkapta a poharát, amit előzőleg felöntött az este folyamán már előkerült skót whiskyvel és levetette magát a párnák közé. Harry eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és ösztöneinek engedelmeskedve kitárta a szárnyát, és pár csapással a férfi ölébe repült. Már feladta, hogy küzdjön az ösztönei ellen, nagyjából ott, mikor egyik alkalommal megevett Piton szárított tücskeiből vagy két tucatot. És ízlett neki.
Szóval kényelmesen elhelyezkedett a Perselus-illatú melegben, és kacsaénje ujjongva jelezte, otthon van.
Otthon? Hogy érezhetem magam otthonosan Perselus ölében? Bár végül is… egész kellemes…
A professzor megdöbbenve szemlélte az eseményeket, s még kétszeresére tágult a szeme, mikor kacsa-Harry megint az olvadáshoz hasonló jeleket mutatott az ölében – ahogy amúgy máskor is szokta, csak akkor még nem tudta, kivel van dolga.
– Potter… Úgy viselkedsz mint egy házikedvenc…– azonban a lealázó élnek nyoma sem volt a férfi hangjában, sőt, merjem megkockáztatni, hogy egy kis bizonytalanság is kicsendült belőle?
Kacsa volnék vagy mifene… A kacsa nem háziállat, professzor úr?
A kacsa most megint ránézett, majd a kezére és újból rá.
– Simogassalak? – Szakadt fel belőle a döbbent kérdés. A kacsa természetesen nem válaszolt, de Perselus sejtette, ha macska volna, dorombolna, mikor bizonytalanul elkezdte simogatni.
Ez az Perselus, oh igen, ott, ott!
Míg a vadkacsa szemét lehunyva lazított, Piton eltöprengett a helyzet realitásán. Itt ül a kandallója előtt és épp simogatja a kacsává változott Harry Pottert, aki roppant elégedettnek látszik. Ezen még a Sötét Nagyúr is elmosolyodna…
Harry már kezdte magát nagyon jól érezni, és emberi része azon gondolkodott, vajon a simogató ujjak és az orgazmus között mennyi párhuzamot lehetne vonni, mikor hirtelen abbamaradt a hihetetlen jó érzés, őt magát meg felemelték, majd újra letették – ezúttal a Perselus-mentes székbe.
– Lehet, hogy te kiválóan érzed magad, viszont én egyes ostoba állatok hápogásától nem tudom kialudni magam rendesen, szóval hogyha megbocsátasz…– azzal a tanár elsuhogott a fürdő irányába. Harry túl kényelmesen érezte magát, és még mindig azt az érzést dédelgetve magában, hogy Piton ujjai lágyan végigsimítottak az evezőtollain, mielőtt elengedte volna, elaludt. Így sajnos lemaradt a férfi nevetséges osonásáról, mert az nem akarta, hogy leselkedjenek utána – legyen az egy vadkacsa vagy maga Harry Potter. De összességében mindketten pompásan aludtak, Harry megnyugodva a karosszékben, aminek kicsit, de csak egy egészen kicsit Perselus-illata volt, a bájitalmester pedig azzal a boldog gondolattal, hogy másnap az utolsó tollat is leátkozza a kacsáról, de legalább addig is csönd van.
Reggel Harry arra ébredt, hogy egyrészt fázik, másrészt meg irgalmatlanul rángatják.
– Potter, azonnal vedd le a meztelen hátsódat az én olasz ülőgarnitúrámról! MOST! – A fiúnak ideje sem volt reagálni, már ki is rántották az ülőalkalmatosságból és durván vonszolni kezdték az ajtó felé.
– Jó reggelt?- Próbálkozott Harry mindent vagy semmit alapon, de csak egy morgást kapott válaszul, és már kint is találta magát a folyosón.
– Nincs ruhám…– próbálkozott hatni a teljesen felöltözött bájitalmesterre az ajtó túloldaláról, és már épp azon volt, hogy bekopog, mert nem akart kóbor mardekárosokba belefutni, mikor nyílt az ajtó, és az arcába csapódott egy díszpárna. Egy árnyalattal sötétebb, mint a múltkori.
– Nos, legalább Perselus következetes…– mormogta, míg igyekezett eltakarni magát. Huncut reggeli énje kajánul arra gondolt, mennyire jól fog mutatni ez a párna a másik mellett, amit ugyan elküldött tulajdonosának a manóval, de rögtön vissza is kapta azzal a fenyegetéssel, hogyha még egyszer a szeme elé kerül, felgyújtja a párnát és a küldőt is.
– Perselus, Perselus, miért vagy te ilyen agresszív…– lamentált, míg bemászott az egyik beugróban álló szobor mögé. Szerencséjére elég hely volt még mögötte, hogy kényelmesen elférjen és az ajándék párnát is maga alá tudja tenni, illetve elég sötét volt, hogy észrevétlen maradhasson. Vagy fél órát gubbasztott, és már kezdett nagyon morcos lenni, mert a karosszékben töltött éjszaka is kellően megviselte a tagjait, mikor Blaise végre felbukkant – természetesen Dracóval az oldalán.
Blaise Zambini szerette a meglepetéseket. Főleg ha azok váratlanok, és kellően huncutok. Így csak egy egészen apró, meglepett nyögést hallatott, mikor egy kéz kinyúlt az egyik beugróból, és a következő pillanatban egy forró, meztelen test simult az övének.
– Vetkőzz! – Súgták a fülébe a parancsot, aminek lelkesen eleget is tett, miközben próbálta támadóját elkapni egy csókra.
– Csak a talárod kell, te nyomorék! – Tiltakozott a hang, pedig már lelkesen kapcsolta volna ki az övét. És a hangban felismerni vélte Harry Pottert.
– Te meg mit keresel itt? – Mérte végig, de már megint elkésett, és csak a talárját szemlélhette.
– A talárodat, de már megtaláltam, köszönöm szépen.
– Ezek szerint jól sikerült az este?
– Hát amint látod, visszaváltozásom után meglátogattam valakit, de az a valaki nem tolerálta a hosszas távollétemet, és így büntetett.
– Kivágott megint meztelenül?
– Nem mondtam, hogy üdvözlő-szex az nem volt…
– Nincs is szex-szagod…– hajolt közelebb és szippantott a nyakába a másik.
–  Hé, én rendes emberekkel találkozgatom! Megengedte, hogy lezuhanyozzak…
– Mielőtt kivágott?
– Ja…
– Na jól van Potter, úgy intézed a dolgaidat ahogy, és azzal, akivel csak akarod, de ezt most hogy magyarázzuk meg Dracónak?
– Sehogy. Annyira elmélyülten magyarázott Pansynek valamiről, hogy senki nem vette észre, mikor kivontalak a forgalomból.
– Egy problémával kevesebb… De már így is késésben vagyunk, nem lesz időd fölmenni átöltözni a reggeli előtt.
– De gáláns mardekárosok kisegítik szegény griffendéleseket a szorult helyzetükből, nemde? Addig legalább elmesélheted, milyen volt a te éjszakád, Casanova…
Így Harry talpig mardekáros ruhákban jelent meg, egy kölcsönnyakkendővel a nyaka körül, és roppant elégedettnek látszott. Az, amit Blaise mondott, ugyan nem volt teljesen kielégítő, és agya egyik része már kattogott a megoldáson, de egyelőre nem foglalkozott még vele.
– Meg sem kérdezem, hol voltál az este…- mormogta Ron, mikor barátja levágódott vele szemben, mire Seamus csak felvonta a szemöldökét.
– Szerintem nem is kell. Harrynek remek ötletei vannak– Vigyorgott a fiúra Dean.
– Úgy látom, nem én vagyok az egyetlen, akinek ma reggel jó kedve van…– viszonozta a vigyort Harry, majd szeme sarkából a tanári asztalra sandított. Piton vagy már elment, vagy már nem is fog jönni.
– Cöh, hangulatember…– mormolta maga elé.
–  Hogy mit mondtál, Harry? – Kapta rá tekintetét Hermione.
– Csak azt kérdeztem, hogy lemásolhatnám-e a mágiatörténet beadandódat…– hazudott szemrebbenés nélkül a másik, mire a lány csak frusztráltan fújt egyet.
– Hát persze Harry…
– Köszi Mione– villantott teliszájas vigyor barátjára a fekete, majd szedett még egy kis kolbászt.
– Szereted a kolbászt, Potter? – állt meg fölötte Draco összefont karral.
– Tudod, szerintem ez megfelelő méretű, pont eléggé tocsog, és nézd, milyen szép színe van…– Fordult hátra Harry a dévajság szikráival a szemében, majd mélyen belenézett Draco viharos szürke szemeibe, megnyalta a kolbász hegyét, majd a szemkontaktust tartva jóízűt harapott belőle.
– Csak az étkezési szokásaimat jöttél megtárgyalni, vagy van valami okod is?
– Talán elfogyott a kolbász? – Csicseregte közbe Ginny. Draco figyelmen kívül hagyta a vörös lányt, és csak a zöld szeműre koncentrált.
– Igen. Azt akarom, hogy szállj le Blaiseről!
– De hát nem is vagyok rajta!
– Blaise? Ő szexi…– élénkült fel Ginny.
– Sajnálom, de ő a saját kapujára játszik…
– Mi? Ne már, minden jó pasi meleg! – duzzogott a lány.
– Draco is jó pasi. Draco, te heteró vagy, ugye? – Fordult a szőkéhez Harry.
– Biszex, de…
– Látod, még van remény. Amúgy van néhány hollóhátas kviddicses ismerősöm, ha akarod, majd bemutatlak nekik.
– Tényleg Harry? Te vagy a legjobb! – Ginny kitörő örömmel ölelte meg barátját.
– Hát igen, sokan mondják… Visszatérve Blaise-re, megnyugtatnálak, hogy nem kavarunk, vagy ilyesmi. Nekem az idősebb pasik jönnek be…– Harry szavaira, aki addigra újból a mardekáros felé fordult, Ron felnyögött. Egyszer véletlenül rájuk nyitott kalandozás közben, és azóta még a nyitott ajtón is kopogni szokott, ha Harryről van szó.
– És. Nem gondolod, hogy rettentő önző dolog, hogy így ki akarod sajátítani a barátodat, mikor az másokkal is szeretne barátkozni? – Fűzte még gyorsan hozzá Harry.
– Tényleg Draco, te most szingli vagy, ugye? Nem akarunk elmenni a következő Roxmortsi hétvégén valahová? – Fordult felé most már Ginny is, mire a mardekáros jobbnak látta, ha gyorsan elmenekül onnan, míg Hermione Ront bűvölte eszméletre, mert az mikor meghallotta húga szavait, nemes egyszerűséggel beleájult a tányérjába.
– Potter, büntetőmunka – közölte Piton, mikor reggeli után belépett a griffendél-mardekár összevont csoporthoz.
– De hát most nem is csináltál semmit! – kerekedtek el Ron szemei, miközben feltűnésmentesen próbálta szemmle verni a tanárt.
– Még lélegzem– vonta meg a vállát Harry kis vigyorral a szája szegletében. Piton sziporkái egyre kevesebb hatást tettek rá, és inkább már csak nevetett rajtuk.
– Weasley befejezi a beszélgetést, és helyet cserél Mr. Malfoyjal. Most.
Ron bocsánatkérően pislogott Harryra, mire az csak megázta a fejét, és igyekezett nem tudomást venni a mellé arisztokratikusan leereszkedő szőkéről.
– Most nincs itt a Vöröske, hogy közbeszóljon… Szóval szállj le Blaise-ről! – Harry csak fáradt pillantást vetett rá, és elkezdte felaprítani a gőtefarkat. Látta, hogy csinálja Perselus, és őt próbálta meg utánozni – meglepő sikerrel, ugyanis nagyjából fele annyi idő alatt végzett, mint általában.
– Utoljára mondom Draco, hogy nincs semmi köztem és Blaise között.
– Akkor mi volt az a ruha- meg nyakkendőcsere?
– Veled is cseréltem nyakkendőt…
– Hát pedig rohadtul biztos vagyok benne, hogy nem adtam oda!
– Tíz pont a griffendéltől a hangoskodásért.
– Kösz– sziszegte oda neki Harry, és dühösen elvágtatott a további hozzávalókért. Addig a szőke hátrafordult, hogy megnézze, mi van a barátjával. Úgy találta, az remekül szórakozik, legalább is erre következtetett Weasley vörös füleiből, hamuszürke arcából és hitetlenkedő-undorodó arckifejezéséből.
– Velem nem cseréltél ruhát, szóval ne tereld a témát! – támadt rá fojtott hangon, mikor a párja visszaérkezett.
– Draco, a te ruháid nem is lennének jók rám. És nem is cseréltünk, csak kölcsönvettem egy szettet.
– Potter… Tudni akarom, hogy került Blaise talárja a te nyüzüge testedre…
– Szerencsétlen véletlenek fatális egybeesése folytán… De hadd kérdezzem meg, ha már ennyire véded a barátod, talán vannak némi nem pusztán baráti érzéseid irányában?
Draco nem válaszolt neki, bár egy kicsit elpirult, és inkább dühösen kavargatni kezdte a főzetet.
– Óh, és Blaise tudja ezt az örvendetes hírt?
– Potter, ha meg mersz nyikkanni, én rád borítom a kondért…– szűrte a fogai között Draco, és belül átkozta magát, mert nem jutott eszébe idejében a megfelelő riposzt.
– Ugyan már Draco, sokkal jobb, ha tudja. Hermione meg Ron is mennyit szenvedtek, most meg alig lehet levakarni őket egymásról…
– Én nem akarom, hogy egy mondatba kerüljek holmi Weasley-patkányokkal meg sárv…
– Ha befejezed a mondatot, elüvöltöm magam…– morogta Harry, így Draco inkább az ajkába harapott.
– Csupán az a helyzet, hogy még nem találtam meg a megfelelő partnert, és természetes, ha érdeklődni kezdek a környezetemben lévő egyetlen normális egyén iránt…– vonta meg a vállát a Malfoy-örökös kis idő elteltével.
– Aha…– Harry még Piton-mércével mérve is szkeptikusnak hangzott. – Draco, mondd csak, te még nem voltál fiúval, igaz?
– Természetesen voltam! – Csattant fel Draco. Ilyen ostoba következtetéseket…
– De nem csináltátok végig…– Harry nem kérdezte. Állította. Draco csak durván verte a kakukkfüvet a mozsárban, és nem szólt semmit. Aztán valami szöget ütött a fejébe. Itt van összezárva még legalább fél óráig a Nagy (semmi hátsó gondolat!) Harry Potterrel, akiről mindenki tudja, hogy elég szabatos szexuális élete van. Főnyeremény.
– Miért Potter, te mikor veszítetted el a szüzességed? – Harry először igencsak megdöbbent a kérdés hallatán, de úgy volt vele, hogy miért ne válaszolhatna. Bár ha valaki azt mondja neki, hogy egy Malfoyjal beszéli ki a szexuális életét a bájitaltan óra kellős közepén, hát körberöhögi.
– Hmm… harmadév nyarán egy igen tikkasztó nap. És mielőtt még valami gonoszat forralnál, közölném, hogy mugli volt az illető.
– Ó. És… nem fájt?
– Az igazat megvallva elég kanos voltam, meg egy kicsit ittam is, így őszintén nem igazán emlékszem az egészre. Bár ébredés után sajgott minden porcikám… De ha tapasztalatot szeretnél, örömmel ajánlok valakit, aki sok gyakorlattal rendelkezik a szűzek terén… Már ha nem zavar, hogy vörös a haja– Harry kaján örömmel nézte ahogy Draco rosszul palástolt izgalomtól fénylő arca fintorba torzul. Ettől függetlenül a szavait komolyan gondolta.
– Egy Weasley!?
– Charlie – biccentett helyeslően a fekete.
– És hogy kerültél te Charlie Weasley karjaiba? – A szőke képtelen volt parancsolni a nyelvének. Ritka alkalmak egyike, mikor Harry közlékeny állapotban volt, és ezt most ki akarta használni. Nagyon.
– Eredetileg is őt akartam meghódítani, ezért mentem bele abba a kalandba nyáron… Charlie ő… kicsit más, mint a többi Weasley, máshogy nézett rám, kedvesebb volt, de csak velem… Jah…
– És? Már nem voltál szűz, mikor az ágyába kerültél.
- Óh, de minden tüntet produkáltam… Tulajdonképp mikor az izgalmas részhez értünk, bepánikoltam, hebegtem-habogtam, majd töredelmesen bevallottam, mit tettem, mert úgy éreztem, mintha megcsaltam volna, és elkezdtem zokogni. Fél órába tartott neki, mire megnyugtatott, még félbe, mire vágyakozni kezdtem utána, de végig türelmes volt. Nagy szerencse, hogy sárkányszelídítő. És mivel a te neved Draco… De miért is mondom én el ezeket neked? Jó ég, ha ezeket egyszer felhasználod ellenem…
– Van jobb dolgom is, mint a te hitvány kis életedről pletykálni a lapoknak…– morgott a szőke, s végül az óra végéig mindketten gondolataikba merülve, csendben dolgoztak. Harry azon töprengett, vajon ez az őszinteségi-roham csak egyszeri alkalom volt, vagy időről-időre jön majd. Feslett és kacsa énje is csak a vállát vonogatta. Mivel az utóbbi hetekben lényegesen több időt töltött el a mardekárosokkal, kezdett a szarkazmusuk és maró megjegyzéseik mögé látni, sőt, még jól is szórakozott rajtuk. Draco pedig azon gondolkozott, vajon nem lenne-e nagy hülyeség elkérni a Vöröske címét.
– Miről beszélgettetek ti Blaise-zel? Elég rosszul néztél ki az óra elején…– Zárkózott fel Ron mellé barátja az óra végén, mire az csak egy fájdalmas pillantást vetett rá.
– Hidd el, hogy nem akarod tudni… Ami azt illeti, én se akartam…– Harry inkább nem feszegette a témát. Piton szokás szerint pokróc volt vele, ráadásul ott voltak a délután esedékes okklumencia órák, és a hozzá kapcsolódó kellemes emlékek, hogy a kacsaságról már ne is beszéljünk.
Végül ezt a problémát maga Dumbledore oldotta meg, mikor őt és a bájitalprofesszort is az irodájába hívatta a délutáni foglalkozás időpontjában. Ugyanis Piton az ominózus eset után rögtön felmondta a különórákat, amit az igazgató nem akart. Így kénytelenek voltak egy roppant kínos beszélgetés keretében feltárni a közös munka lehetetlenségének okát, és kölcsönösen bocsánatot kérni egymástól. Harry még maradt egy kicsit, hogy az igazgató beszéljen neki a szüleiről, és segítsen egy kicsit jobban megérteni neki, milyért olyan Perselus, amilyen.
Persze ez a bájitalmestert nem tartotta vissza attól, hogy Colin Creevey-vel üzenje meg neki negyed nyolckor, már tizenhat perce büntetőmunkán kéne lennie. Harry szemforgatva mászott ki a portrélyukon, de azért inkább kíváncsian nézett az előtte álló egy óra elébe.
– Ha azt hiszi, hogy megúszhatja az egy órát, nagyon téved, Potter.
Harry nem válaszolt semmit, csak odament a kikészített üstökhöz és nekilátott sikálni. Közben szeme sarkából a tanárt leste, aki megint valami pergamenköteggel volt elfoglalva. Végül nem bírta tovább a csendet, és megszólalt, halk, kissé talán elveszett hangon.
– Ezért gyűlöl ennyire, professzor úr? Az apám miatt? – Piton felkapta a fejét, és belenézett a kérdő smaragdokba, majd megadóan lehunyta a szemét.
– Mit látod, én is ember vagyok, és eshetek hibákba. Lehetséges, hogy kissé elragadtattam magam, na nem mintha nem lennél ugyanolyan idegesítő…– Harry már épp készült közbeszólni, mikor a férfi töprengő hangon folytatta. – Azonban kénytelen leszek elvonatkoztatni, egyrész a hülye kacsás mutatványod miatt, másrészt mert az ifjú Malfoy azt mondta, hogy jól szórakozott veled.
– Draco? – húzódott értetlen vigyorra a fekete szája.
– Normálisan dolgoztatok. Azon meg nem tudok segíteni, ha neked közléskényszered van, és mindenkivel beszélsz…– Piton befejezettnek nyilvánította a beszélgetést, és visszafordult a beadandókhoz, míg Harry folytatta a sikálást.
Draco kedvel, mi? Vagy csak a beszélgetéseinket kedveli? Ahh, miért ilyen rohadt bonyolult az életem? Nem lehetne egy kis pihenő, vagy ilyenek?
Harry imái azonban nem találtak meghallgatásra, mert mikor a tanár végzett a javítással, figyelme újra felé fordult.
– Potter. Beszéltél Dumblefore-nak a tollas problémádról?
– Mm… igen. Végül abban maradtunk, hogy McGalagony professzor hetente egyszer tart nekem különórát…- Harry kissé elvörösödött, mert eszébe idéződött, Dumbledore milyen zavarba ejtő részleteket is kiszedett vele a kacsa-léttel kapcsolatban.
– És kiderítettétek már, hogy mi ez a terhes ragaszkodás irányomban? – Piton hangja bár szenvtelen volt, belül mégis igen kíváncsian leste a választ. Főleg, mikor látta, hogy Potter fülei szép rózsaszínes árnyaltot öltenek.
– Nos… nem. De tanár úr, nézze, hogy elszaladt az idő! És végeztem az üstökkel is! – Azzal Harry Potter gyorsan, mint egy kacsa, ha meglát valami igazán félelmeteset, kiiszkolt az ajtón. Piton csak egy mordulással adta a világ tudtára a véleményét.
Harry azonban nem jutott messzire, mert egy másik mardekáros megállította.
– Potter – azzal Draco ellökte magát a faltól és felzárkózott mellé.
– Te meg honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Szaladtak magasra a megszólított szemöldökei. Azon már rég túllépett, hogy értelmes beszélgetést folytat a kígyós ház tagjaival.
– Megvannak a magam forrásai… Amúgy Piton elég hangosan üvöltötte át a folyosót Creevey után…– tette hozzá végül Draco.
– Ah… És mit akarsz? Tudod, hogy Piton megdicsérte a közös munkánkat?
– Piton megdicsért téged?
– Inkább úgy mondanám, hogy kevésbé volt gúnyos…
– Így már van értelme…– Azzal Draco száját rágva megint hallgatott egy sort.
– Tudod, hogy lehet normális kapcsolatot kialakítani ezzel az emberrel?
– Kivel? – Draco összerezzent, mert az agya már Charlie-n járt, és nem is igazán figyelt, mit beszél a másik.
– Hát Pitonnal! Ahogy láttam, téged kedvel.
– Persze hogy kedvel, én vagyok a keresztfia! – Vágott értetlen és méltatlankodó fintort a szőkeség. Számára teljesen egyértelmű volt, hogy remek teljesítményt nyújt bájitaltanon.
– Komoly?- Tágultak tányér nagyságúra Harry szemei.
– Miért, mit gondoltál? Hogy befekszem én is alá, mint ahogy te tetted nyálas Lockeharttal?
– Az csak egy ostoba pletyka Draco! Tizenkettő voltam. Tizenkettő!
– Jól van na, nem kell bekapni…
– Sokak szerint jó pasi vagy, de néha akkora marhaságokat tudsz mondani…
– Szerinted nem vagyok jó pasi?- Draco szürke tekintetében őszinte aggodalom csillant. Harry megállt és alaposan végigmérte.
– Nos, véleményem szerint egész jól nézel ki, persze hacsak nem hallgatjuk azt a sok mocskot, ami a szádból ömlik – Draco már így is vörösödött a dühtől, de feslett énje még gyorsan odaszúrt neki egyet. – Ha viszont az apádról lenne szó, hát… nem tiltakoznék.
– Az apám?- Draco arca ezúttal hamuszürkévé vált.
– Óh, Lucius nagyon jó parti. Jól néz ki, a haja selymesnek és puhának tűnik, letaglózó megjelenése van, remek politikai érzéke, és bizonyos körökben azt pletykálják, hogy egy igazi csődör…– Harry persze megtartotta magának, hogy szerinte csupán egy aranyvér-mániás arisztokrata faszkalap, akit az ezüstmarkolatú sétapálcájával sem piszkálna, de minden pénzt megért Draco arca.
– Draco, nagyon sápadt vagy, talán jó lenne, ha lemennél a gyengélkedőre…– azzal feslett-Harry még egy gyors, aggódó puszit is nyomott a szőkeség arcára, mielőtt elmenekült volna a helyszínről. A Malfoy-örökös csak két perc néma semmibe bámulás után ocsúdott, és törölte le vadul a másik szája nyomát, majd megküldte az egészet egy gyors Suvickusszal is, biztos, amit tuti. Mikor Blaise összeakadt vele, még mindig halálra váltan motyogott az orra alatt.
– Ez nem lehet igaz, megölöm, ez nem lehet igaz, megölöm…– Az olasz fiúnak volt egy jó tippje, hogy kivel találkozhatott a barátja, de csak csendesen mulatott rajta.
Szerencsére Harrynek sikerült elkerülnie a szőkével való találkozást, de a különóráját McGalagonynál nem sumákolhatta el. A professzor teljesen oda meg vissza volt, amiért szíve titkos csücske jeleskedett az animágiában, és alig leplezett büszkeséggel szemlélte a fiút, mikor az belépett a termébe.
– Mr. Potter, először is hadd gratuláljak, az animágia természetes és csodás képesség, de keveseknek adatik meg…– Az asszony keble csak úgy dagadt a büszkeségtől. – Most pedig legyen kedves, mutassa meg az alakját!
– Én megmutatnám, de sajnos még nem uralom… Csak spontán átváltozásaim voltak.
– És mi az animágus formája?
– Khm… egy vadkacsa…– McGalagony ha meg is lepődött, gyorsan úrrá lett az arcvonásain, pusztán a szemöldökét emelte fel.
– Meglehetősen érdekes… Esetleg tud rá magyarázatot adni, miért?
– Fogalmam sincs… Mármint úgy értem sosem volt kedvenc állatom, de a kacsákkal különösebben semmi gondom nem volt. Esetleg a tanárnő nem tudja, hogy mi Piton professzor kedvenc állata?
– Ez egész váratlan kérdés… Sajnos ilyesmikről sosem beszéltünk Perselusszal. Van valami oka, hogy ilyesmit kérdez, Mr. Potter? – Harry elvörösödött, és gondolatban a falba verte a fejét. De hátha a professzorasszony magyarázatot tud adni, miért érzi magát annyira jól a férfi közelében.
– Hát… Mikor először átváltoztam, akkor egy átok eltalálta a lábam, és ő gyógyította meg. Másnap reggelre visszaváltoztam, és azt hittem, csak egy rossz álom volt…– Itt McGalagony vetett rá egy helytelenítő pillantást, de nem szólt közbe. – De aztán megint átváltoztam, és valahogy helyesnek tűnt elmenni hozzá. Nem tudok magyarázatot találni a miértre, szóval a kacsaösztönömre fognám a dolgot… Perselus mellett valahogy biztonságban és otthonosan érzem magam, és reggelre mindig visszaváltoztam.
– Perselus? – Ráncolta a homlokát a nő, mire Harry elvörösödött, mert rajtakapták.
– Nos… mikor vadkacsa vagyok, így szólítom, mert eléggé különbözik az órákon megismert Piton professzortól…
– Áh…– McGalagony arcán felismerés futott át, majd gyengéd mosoly költözött az ajkaira, amit Harry nem tudott hová tenni. Így inkább figyelmen kívül hagyta, és beszámolt az eddig történtekről, hogy Piton felfedezte, kicsoda valójában, és nagy vonalakban beszámolt a veszekedésükről is.
– Esetleg a tanárnő nem tudja, miért…– Harry tehetetlenül gesztikulált egyet a kezével, de aztán mégis befejezte a mondatot – viselkedem így az animágusi formámban?
– Nos, nem vagyok biztos benne, de… Azt hiszem, az ösztönei próbálják meggyőzni valamiről.
– Az ösztöneim? Mégis miről?
- Hát, mivel egy tanáráról van szó, ráadásul Perselusról, ezért ez tényleg csak erős feltételezés, de azt hiszem, ha tényleg békét és biztonságot és elégedettséget érez, akkor megtalálta a párját.
Harry azt hitte, lefordul a székről. McGalagony a mondandóját töprengő arccal adta elő, mindenféle helytelenítő él nélkül.
– Úgy gondolja…?– Harry szinte cincogott.
– Ez csak egy feltételezés, a lehetséges sok közül. Ha jó kapcsolatuk lett volna a kezdetektől, azt mondanám, hogy valamiféle mentort vagy apafigurát lát benne, de ha jól tudom, ezeket a helyeket Dumbledore professzor és Sirius Black tölti be az életében…– A nő érezte, hogy rosszat mondott, de már késő volt. Harry Sirius említésétől összegörnyedt a széken. Eszébe ötlött a minisztérium, Sirius arca, ahogy átesik a függönyön, a csata, Voldemort, a jóslat, hogy a jóslatot Piton árulta el neki, aki azonban a világos oldal kémje…
– Miért ilyen nehéz ez? – ölelte át magát Harry, mire McGalagony gyengéden rámosolygott és megsimogatta a vállát.
– Senki sem mondta, hogy könnyű, Harry. De szerintem magadban már megbocsájtottál neki. Most menj, mára ennyi elég volt, majd legközelebb folytatjuk.
A fiú bólintott, majd elhagyta a termet, és mélyen gondolataiba merülve rótta a folyosókat, nem is figyelte, merre megy, csak akkor rezzent fel, mikor már a pincéknél járt. Korábbi csintalan hangulata semmivé foszlott, és valami borongósság telepedett rá. De úgy volt vele, ha már ott van, bekopog.
– Mit akarsz? – Piton tudta, ki áll az ajtó előtt.
– Bizonyosságot, azt hiszem…- Harry bizonytalanul nézett rá. Nyoma sem volt annak a pimasz kölyöknek, aki többször is ráhápogott ember képében is, vagy csak a jelenlétével bosszantotta.
– Mégis miről?
– Csak hadd menjek be…– a fiú valahogy fáradtnak és meggyötörtnek tűnt.
– Mondd csak el, mit akarsz.
– Nem fogok zavarni. Ígérem– a smaragdok kissé elveszetten tekintettek rá. Piton nem értette, mit keres itt nála ez a fiú, mikor nyilvánvalóan sokkal jobb helye lenne Minervánál vagy Albusnál, sőt, még annál a farkasnál is, aki ki tudja, merre kódorog. Megmasszírozta az orrnyergét és félreállt az ajtóból. Harry egy biccentéssel megköszönte neki, majd odament a kandallóhoz, hátát a férfi kedvenc karosszékének vetette, és térdeit mellkasához húzva csak bámult a tűzbe. Nem mozdult, nem fecsegett, úgy tett, mintha ott sem lenne, így Piton is igyekezett figyelmen kívül hagyni őt. Mikor egyszer a szeme sarkából rásandított, mintha rázkódott volna a válla, de nem adott ki egy hangot sem. Végül nem maradt több piszmognivaló, és az egyik bájitalmagazint magához véve leült a karosszékébe. Hisz nem ülhet a kanapéra, csak mert Potter ott kuporog a tűznél, nem igaz?
Harry hátra hajtotta a fejét a karfáig, de szemét még mindig csukva tartotta. Szempillái nedvesek voltak, de arca szoborszerű nyugalmat árasztott. A bájitaltantanár már akkor feladta az olvasást, mikor kinyitotta az újságot, és inkább a másik arcát tanulmányozta. A pillák rebbenve nyíltak fel, de a szem nem fókuszált sehová, és a fiú nem változtatott az időközben nyilván kényelmetlenné váló pozíción.
– A tanár úr szereti a kacsákat? – Törte meg a csendet Harry kisvártatva. Piton meghökkent ugyan, és némi hallgatás után válaszolt.
– Néha etetem őket.
Megint hallgattak.
– Miért hozzám jön? Mit talál itt? Hisz utáljuk egymást… Nem? – Tépelődött magában Perselus, de ő sem mozdult a székből. Valahogy megváltozott a levegő körülöttük, és a férfi is tisztában volt a változással. Harry lassan megmozdult, pár ízületreccsenéssel felállt és az ajtóhoz ment.
– Jó éjszakát – Nem nézett rá, nem nézett egyáltalán sehova, csak csendesen kiment.
– Ez egy köszönöm volt – fordította magának Perselus, majd az este hátralévő részében hiábavalóan próbált az újságban írtakra koncentrálni.
Bár Harrynek rendelkezésére állt az ötödév maradéka és az egész nyár, végérvényesen csak most tudta lezárni magában a múltat. Dumbledore a minisztériumban töltött éjszaka után beavatta mindenbe, Piton szerepébe is. Akkor nagyon kiakadt, sírt, kiabált, és teljes szívvel gyűlölte a férfit, de még az igazgatót is. Nyáron aztán volt ideje átgondolni, sorra venni a dolgokat. Az okklumenciás baleset után a kirakós utolsó darabjai is a helyükre kerültek. Igen. Megbocsájtott a férfinek.
Annyira lefoglalta Sirius, hogy McGalagony szavai teljesen ki is mentek a fejéből, és amikor barátai aggódva kérdezték, hol járt, elmesélte a dolgokat Siriusostól, vadkacsástól – Perselusról szóló gondolatait persze megtartotta magának.
– Szóval animágus vagy? Váó…- kommentálta Ron a helyzetet.
– Miért nem mondtad nekünk előbb, Harry? – Kérdezte Hermione kissé megbántva, de szemében büszkeség csillant.
– Mert egyáltalán nem menő, hogy az állatalakom egy kacsa. Egy kacsa, Herm, az ég szerelmére!
– Hát, nem egy vérengző fenevad, de lehetne rosszabb is…
– Micsoda? Talán egy futópaszuly?
– Az nem is állat, Harry…
– És ha szembe találom magam Voldemorttal? Letojom a ruháját, és remélem, hogy belehal a hisztibe?
– El kell ismerned haver, hogy ez azért elég vicces… Főleg, ha a kopasz feje közepére sikerül céloznod…– nevetett Ron, és sem Harry, sem Hermione nem állhatta meg a vigyort.
– Megmutatod az alakodat?
– Még nem tudom kontrollálni, de McGalagonnyal már dolgozunk rajta…
– De Harry, nem félsz, hogy az öreglány átváltozik macskává, mikor te is az animágus alakodban vagy, és esetleg megkerget?
– Erre még nem is gondoltam…– Harry őszinte rémülettel nézett Ronra, aki megint jót nevetett rajta.
– Harry, azt mondod, hogy amikor eltünedeztél, akkor Pitonhoz mentél?
– Aha…
– Szóval ezek szerint… Az összes talárcserés meg ruhás incidens Blaise-zel csak vicc volt… ugye?- Ron könyörögve nézett rá, míg barátnője csak elnézően mosolygott.
– Hát nem mondom, hogy nem volt semmi…
– Harry!
– Jól van, jól van! De én mindig mondtam nektek is, meg Dracónak is, hogy nincs köztünk semmi, csak senki nem akarta elhinni! – Védekezett barátja kétségbeesését látván a fekete.
– Persze, hogy nem hittük, mikor mardekáros ruhákban jöttél reggelizni, meg csillogott a szemed, és piros voltál…
– Persze, hogy csillogott a szemem, hisz folyton sikerült beszólnom Dracónak! – Ez már jobban tetszett a Weasley-csemetének, így Harrynek be kellett számolnia minden egyes sértéséről, és Ron végre képes volt nevetni a szexuális tartalmúakon is.
Este aztán lefekvéskor valami szöget ütött abba a vörös buksiba.
– Azt mondtad, hogy amikor vadkacsa voltál, Pitonhoz mentél. De miért? Nem volt rémes?
– Civilben nem. Egész normális.
– Ha te mondod… Azért örülök, hogy a mardekárosokról letettél. Nem tudom, hogy viselném el Draco látványát…
– Azt nem mondtam, hogy nem érdekelnek…
– Ezt most meg sem hallottam!- zsémbelt Ron a szomszéd ágyból. Már csak ők ketten voltak ébren, Neville már aludt, Dean pedig valaki más ágyában töltötte az éjszakát. – Haver… A bátyáimról letettél már?
– Ne aggódj, nem leszek rokon – nevetett fel Harry. Ron még jól emlékezett a szégyentelen flörtjeikre, amit levágtak az ikrekkel. Sosem tudta eldönteni szegény, hogy meddig játék és mettől komoly a dolog, a három jómadár meg nem igyekezett segíteni neki. – De azt nem mondtam, hogy nem hoztam össze nekik pár randit.
– Amíg nem mardeká… Harry, ugye nem?
– …
– Kik azok? Vagy várj, tudod mit, ne mondd meg, mert csak azt fogom látni, ahogy Fred vagy George alatt nyög valamelyikük!
– Egyáltalán nem is róluk volt szó! Honnan tudod, hogy nem Percynek hajtottam fel valakit? – Ron erre csukló hangot hallatott, mintha egyszerre próbált volna meg nyögni és kuncogni is.
– Meggyőződésem, hogy ő valami irodában, egy szomorkodó fikusz társaságában, magányosan fogja kilehelni a lelkét, míg megpróbál a belső körbe férkőzni.
– Nem ellenkezhetek veled mindenben, nem? Rémes barát volnék…
– Aludj te lüke– Ron hangjában érezni lehetett a mosolyt, és Harry vigyorogva fordult az oldalára, hogy valami zagyvaságot álmodjon össze tüzet okádó fikuszokról és egy vörös hajú Dracóról, amiből aztán semmire se emlékezzen reggel.
A büntetőmunkái folytatódtak Pitonnal, erre számított is, de az unalmas üstpucolás helyett gyakran odaállította segítségnek a bájitalos pulthoz. És morogva ugyan, ha elrontott valamit, de megmutatta a helyes sorrendet, a vágásirányt, és észrevétlenül tanította. Cserébe Harry aprócseprő történeteket mesélt magáról, vagy csak megosztotta egyik bájitalos kalandját, hogy mi ki miatt nem sikerült (Draco).
– Potter, azt nem eheted meg– morrant fel Piton egyik alkalommal, mikor látta, hogy Harry a szükséges borókabogyók háromszorosát méri ki, és jóízűen elfalatozza a felesleget.
– De ha egyszer olyan finom… Sosem evett a hozzávalókból?
– Veled ellentétben én tökéletesen tisztában vagyok a bájitalfőzés művészetével…
– És akkor sem szokott beleenni a hozzávalókba, mikor vacsorát főz?
– Nem, Potter, nem szoktam. Most pedig tedd vissza a borókabogyót, és hozd ide a levendulavirágokat. És ne kóstold meg őket! Tisztában vagyok vele, hogy tökéletesen frissek… Egyszer megeszel valami mérgezőt, aztán leshetsz…
– Csak a finom dolgokat eszem meg… Gőtefarkat például eszemben sincs…
– Átlósan is vágd be. És csak közölném, hogy a gőtefarok egyáltalán nem mérgező, csak kissé rágós.
– Mégiscsak megkóstolta? – vigyorgott Harry szemtelenül, miközben a férfi keze alá adta a tökéletes méretre vágott állatfarkat.
– Tíz pont a griffendéltől a szemtelenségért.
– Én leszek az egyetlen diák, akitől még a büntetőmunkán is pontokat vonnak le…
– Tanulj meg talán viselkedni…
Harry, bármily fura is, szerette a büntetőmunkát, ha Piton jó hangulatban volt, mert elmés megjegyzéseivel és csípős nyelvével gyakran megnevettette. Értékelte a sötét humorérzékét, ami, döbbent rá, nagyon is hasonlít az ő szarkasztikus poénjaihoz, amiket azonban csak ritkán osztott meg a világgal. Ő mégiscsak hős volt, vagy mifene, de egy denevérszerű bájitalmester szájából az élcek valahogy komolyabban hatottak. És képes volt szemtelenül, de boldogan vigyorogni a tanárra, mikor az becsmérlő megjegyzéseket tett az utóbbi években tanúsított munkájára. Annyi időt töltött már vele, hogy tökéletesen le tudta fordítani magának a dicséreteit.
– Csak képzelődöm, vagy tényleg jobb lettél bájitaltanból? – szúrta oda neki Draco, aki már régóta figyelte őt. Piton átültette Potter mellé, mert így kevesebb volt a felrobbanó üstök százalékos aránya az órán.
– Tudod, a sok büntetőmunka…– Sóhajtott Harry teátrálisan, és megkavarta háromszor óramutató járásával ellentétes irányba a főzetet. Így, hogy átlátott a pokróc-Pitonon, és meglátta a szarkasztiuks és szórakoztató Perselust, egészen élveztesek voltak az órák. És tökéletesen tisztában volt vele, hogy Ron előbb harapja le a nyelvét, mintsem bevallja, élvezi Blaise társaságát. Tökéletes vitapartnert talált a kviddicshez, és megfelelő ellenfelet egy sakkpartihoz. Néha még Ginny is becsatlakozott hozzájuk, és mikor látta, hogy tényleg semmi esélye a srácnál, mivel bizonyos részeiből túl sok, másokból meg túl kevés van, akkor Dracóról kérdezgetett, amire az olasz készséggel meg is felelt.
Harry folytatta a különóráit McGalagonnyal is, bár jelentős haladást nem értek el. Még mindig nem tudta irányítani az alakját, de arra már rájöttek, ha agya úgy érzi, túl sok minden éri, amit nem tud feldolgozni, akkor átvált kacsává, hátha úgy könnyebb. Néha ez csak egy igazán kiakasztó, Voldemortnak köszönhető rémálom után, vagy akár extrém méretű kialvatlanságtól is előfordult. Valahányszor kacsává változott, először McGalagonyhoz kellett mennie, aki végigvett vele néhány gyakorlatot, persze mind sikertelenül, és csak azután bocsátotta útjára Perselushoz. Akinek olyannyira elege lett a legváratlanabb pillanatokban rátörő hápogástól, hogy inkább beállította Harryre a védővarázslatokat. A fekete értékelte a gesztust, és nem dúlta fel a szobát, míg várt a férfire, rendszerint a kanapéra vagy a karosszékbe kuporodva várta a szoba gazdáját. Piton sokkal felszabadultabban viselkedett kacsa-Harryvel, talán azért is, mert egy tollas, fekete gombszemű cukiságot nem lehet dörgő hangon utasítani, hanem kényeztetni és tutujgatni kell.
Harry hálás volt neki, amiért annyira megbízott benne, hogy átállítsa a védővarázslatokat (bár nem tudhatta, Dumbledore-nak és Minervának ebben mennyi szerepe volt), de ennek a súlyát igazán csak egy bizonyos éjszakán érezte át. Pár nappal ezelőtt tértek vissza Dumbledore-ral az utolsó küldetésükről is, sikeresen elhozták és megsemmisítették az ötödik horcruxot is. Az igazgató még az év elején avatta be, akkor ő már hármat kiiktatott, Hermione és Ron segítségével pedig rájött, hogy a hatodik Naigini. Voldemort két nappal a kalandjuk után jött rá, hogy eltűnt lelke egy darabjának hordozója, de már nem tehetett semmit, egy varázsfőzet sikeresen megsemmisítette Mardekár nyakláncát. A főzetet természetesen Piton készítette el, kérdés nélkül. Mikor Voldemort rájött szűkülő mozgásterére, éktelen haragra gerjedt, Harry az izzó sebhelyére riadt az éjszaka közepén. Csak fogát összeszorítva tudott okklumenciatanulmányaira koncentrálni, és fél óra alatt az elviselhetőre mérsékelni a fájdalmat. További másfélbe telt, mire teljesen kirekesztette agyából a sötét varázslót. Mikor végre tudott értelmesen gondolkodni, megrettent. Tudta, hogy Piton halálfaló, hogy Voldemort bármikor hívhatja és kitöltheti rajta a dühét. Nem gondolta volna, hogy valaha is ennyire aggódhat majd ezért az emberért, de megtette, és hajnalok hajnalán képes volt lesurranni a pincébe. Piton nem volt a lakosztályában, ezért Harry ledőlt a kanapéra, hogy megvárja. De nagyon álmos volt, és szorongásától vezetve nyugtalan, felületes álomba zuhant, amiből minden ötpercben felriadt.
Perselus Piton semmit sem akart, csak az ágyát és valami fájdalomcsillapítót, de azonnal. Mikor égni kezdett a jegy, ment, jelentett Albusnak, majd a kandallóját használva a Nagyúrhoz sietett. Az paprikás hangulatban volt, felváltva szidta a Potter-kölyköt és a holdkóros igazgatót, bár nem derült ki, ezúttal miért. Aztán jött a kedvenc része, a düh szabadjára bocsájtása. Mert ugyan nem egészséges magunkban tartani az érzelmeinket, Tudjukki valami egészen morbid szinten művelte. Piton is kapott rendesen, de messze nem ő járt a legrosszabbul. Mikor pirkadatkor kibotladozott Albus kandallójából, csak egy Megleszek!-re futotta, és elvonszolta magát a lakrészéhez.
És erre tessék, a kanapéján egy elcsúszott szemüvegű Harry Potter hever, kitekeredett pozícióban. A fiú felrezzent, mikor Piton belépett, és hunyorogva próbált fókuszálni.
– Megérkezett? – Hangja karcos volt az alvástól.
– Mit keresel itt Potter? – A férfinak semmi kedve nem volt még őt is nézegetni. Csak az ágyát akarta.
– Meg akarok bizonyosodni, hogy jól van…
– Akkor már mehetsz is.
– De a tanár úr nincs jól…– mérte végig Harry tüzetesen a másikat, és a bájitalmester valahogy kényelmetlenül érezte magát a vizslató zöld tekintet alatt. Márpedig neki senki nem parancsolgat.
– Most azonnal kitakarodsz innen, vagy a legsötétebb átkaimat rajtad próbálom ki! – Tört ki Piton, amire Harry is felhúzta magát, és odacsörtetett hozzá.
– Márpedig kurvára szüksége van segítségre, és most én vagyok itt. Szóval kuss, és gyerünk az ágyba!
– Mégis mi…– De a férfi nem tudta befejezni, bármit akart is mondani, mert megszédült, és ha a fiú nem kapja el, már a szőnyegen feküdne.
– Rosszul vagy, és segítség kell. Nem kell elfogadni, csak ne ellenkezz…- Harry önkéntelenül tért át a tegezésre, Piton észre sem vette, annyira el volt foglalva, hogy az ágyáig eljusson – a fekete segítségével.
– Van azon a polcon néhány üveg. Hozd ide…– Préselte ki magából, mikor végre leroskadt az ágyára.
– Melyiket adjam?
– A barna vérpótlót, a sárga fájdalomcsillapítót, és a zöld boszorkányfüvet…– Harry kidugaszolta őket, és a férfi kezébe adogatta. Látta a fájdalmat átfutni az arcán minden nagyobb mozdulatára, ezért figyelmeztető morgásával mit sem törődve gyorsan, de finoman megszabadította őt a talárjától, és magában hálát rebegett a sok éjszakányi vetkőztetőgyakorlatért.
Piton teste rémesen festett, mindenhol zúzódások és vágások borították, amikből csorgott a vér.
– Mi az ellenvarázslat? – Piton megmutatta, de pálcás keze is remegett. Harry a hátával kezdte, hogy minél előbb lefekhessen, ott szerencsére nem voltak mélyek a vágások.
– A polcon… van két tégely. A mentás a sebekre van, a másik a zúzódásokra…– szűrte fogai között Piton, szinte félájult állapotban, ahogy sebei összezáródtak. Harry igyekezett lezárni egyszerre a nagyon vérzőket és a hátán lévőket is, így csak bólintott, túlságosan koncentrált a szavakhoz. Piton kicsit meg is lepődött, mikor nem akarta rögtön a Gyengélkedőre cipelni.
– Mikor kell bekenni? – Harry segített elhelyezkedni a férfinek, és a kezébe nyomott egy halványkék bájitalt. Piton felismerte az Álomtala Álom főzetet és lehajtotta.
– Kétóránként – A fekete bólintott és folytatta a gyógyítást, de erre Perselus már nem figyelt, ahogy arra sem kelt fel, hogy leveszi a nadrágját is. Harry az elején rettenetesen aggódott, mert a férfi mellkasán lévő sebek nem akartak olyan ütemben gyógyulni, mint a hátán találhatóak. Úgy okoskodott, azokat valószínűleg párszaszóul sziszegte el Voldemort, hisz az mindig is hatásosabb volt, de a gyorsaság érdekében nem mert kísérletezni. Végül a sebek összeforrtak, és hála a boszorkányfűnek és a kenőcsnek, majd nem is marad nyomuk, de egyelőre haragos vörösben szelték át a fehér bőrt. Harry lelkiismeretesen bekente a vágásokat a zöld anyaggal, s közben ujjai végigfutottak jó pár fehér hegen is. Perselusnak nyilván nem állt rendelkezésére boszorkányfű, vagy csak nem volt ereje használni. A zúzódásait is lekezelte, aztán csak állt, és nézte a vérfoltos lepedőn heverő férfit, akin immár csak egy alsónadrág volt. Fáradt volt, és egy kicsit büszke is magára, amiért sikerült kezelnie a helyzetet. Aztán csak arra volt ereje, hogy élesítse a pálcáját, majd bedőlt a férfi mellé. Tudta, ezúttal nem fogja bánni, hisz nem is lesz tudatában…
Éberen aludt, akaratlanul is figyelte a másik rezdüléseit, és kétóránként felkelt a pálcájára, hogy bekenje a férfi testét a menta- és a barna színű kenőccsel.
Nagyjából négy vagy öt órát alhatott így, mikor elkezdődtek a rémálmok. Már az első mozdulatra felriadt, de egyszerűen képtelen volt kirángatni Perselust az álom fogságából. A férfi nem adott ki hangokat, nem sírt vagy könyörgött, csak összepréselte ajkait, homloka ráncba gyűrődött, kezeit ökölbe szorította. Mintha láthatatlan béklyókból igyekezne kiszabadulni, néha megmozdította a kezét, és felszisszent, a másik pillanatban pedig csak feküdt mozdulatlanul, sápadtan. Harry vizes törölközővel törölgette gyöngyöző homlokát, ha leizzadt a küzdelemben, és betakarta a folyton lerúgott takaróval, ha láthatatlan ellenségeitől a hideg rázta. Tudta, milyen, amikor rosszat álmodik az ember, főleg ha még bele is ragad, és nem szívesen gondolt arra, hogy épp ő nyomta a kezébe az Álomtalan Álom főzetet. Végül egy óra küzdés után elcsendesedett, és tíz perc múlva már ébredezett. Harry megkönnyebbülten kifújta a levegőjét. A férfi testén lévő sebek ugyan szépen gyógyultak, de ő jobban aggódott a láthatatlan ártások miatt. Biztos volt benne, hogy rengeteg Cruciatus és Legrosszabb Rémálom átkot kapott, de ötlete sem volt, mik lehettek még. Viszont volt egy órája kitalálni, mit csináljon vele, mikor felébred. Mikor látta, hogy ébredezik, Dobbyt szólította. A házimanó azonnal megjelent a hívásra, és elkerekedett szemekkel épp sipítani készült, mikor Harry befogta a száját és fejével az ágyon fekvő alak felé intett.
– Ígérd meg, hogy csendben leszel, és elengedlek! – Dobbytól kapott bólintás után óvatosan elvette a kezét, és hogy megelőzze a szóáradatot, gyorsan hadarni kezdett. – Figyelj Dobby, szükségem van egy jó meleg, nyugtató fürdőre, meg valami samponra. Aztán húzd át az ágyat, mert a lepedő elég mocskos. Hozz légy szíves egy…, nem is, két adag forró csokoládét rummal. És valami szendvicset is– tette hozzá, mikor meghallotta a gyomra korgását. Nem is vette észre, tulajdonképpen mennyire éhes. A varázslény csillogó szemekkel bólintott, majd kis pukkanással eltűnt.
Piton meggyötörten tekintett az arcába, mikor föléhajolt.
– Egy fürdő jót fog tenni.
– Te mit keresel itt? – A hangja karcos volt, és szemöldökráncolása sem volt az igazi.
– Bajt, főképp. Gyere, segítek.
Harry a férfi erőtlen tiltakozása ellenére felültette, majd kisegítette az ágyból, és már hevesebb tiltakozás mellett ugyan, de a fürdőig kísérte.
– Egyedül is el tudom intézni.
–  Csak tessék – intett Harry, és szigorúan a tanár arcán tartva pillantását várta, hogy annak remegő kezével sikerül-e leszenvednie magáról az alsónadrágot.
– Menj innen, már mondtam, hogy egyedül is…– Piton megszédült, és majdnem belefejelt a kádba, de a másik megint elkapta, és méltatlankodó morranását figyelmen kívül hagyva lerántotta róla a ruhadarabot, majd bekormányozta a kádba. A férfi rózsaszín arccal nyakig merült a levendulaillatú vízbe, amibe gondos manókezek izomlazító elixírt is kevertek.
Harry egyik kezével vizet locsolt a másik hajára, a másikkal pedig a sampon kupakját pattintotta ki. A fekete hajba vér, homok és hamu ragadt, és Perselus gyenge tiltakozása elhalt, mikor a barna ujjak elkezdték masszírozni a fejbőrét. Fodrásznál talán csak kétszer járt életében, így merőben új élmény volt a hajában matató kéz érzete. Még nem döntötte el, hogyan érezzen ezzel kapcsolatban, de a kérdést elnapolta, és félighunyt szemmel igyekezett nem belecsúszni a vízbe.
Aztán Harry áttért a hajáról a hátára, és nem csak simán megmosta, hanem kimasszírozta belőle a feszültséget. Piton kezdte megérteni, mit szeretett a másik annyira a simogatáson, mikor kacsa volt, bár élesen beszívta a levegőt, mikor a barna kezek a mellkasára, majd a hasára csúsztak.
– Erre mégis mi szükség van? – Préselte a fogai között, magában szajkózva, hogy csak nem lehet ennyire jó érzés.
– Tegnap a személyes higiéniára nem sokat adtunk, ideje bepótolni…– Harry kezei már a combjai közt matattak, bár annyira nem volt bátor, hogy a lényeget is megragadja.
– És mondd csak, gyakran kerülsz ilyen helyzetekbe? – Pitonnak nehezére esett így társalgási hangnemet megütni, de egye kutya, megpróbálta.
– Sajnos a normálisnál gyakrabban futok össze illuminált állapotban lévő személyekkel, akikkel rendre a fürdőszobában kötök ki. A nedves farmer a lehetetlenség szinonimája…– Harry leöblítette Piton haját, majd segített neki felállni, körbefuttatta rajta a vízsugarat, és kisegítette. Megtartotta, mikor az egyik víztócsán el akart esni, és villámgyorsan beburkolta egy meleg törölközőbe, egy másikat dobott a fejére, majd kiráncigálta a fürdőből. Lenyomta az ágyra, köréje csavarta a takarót, és nekilátott dörzsölni a haját. Dobby jó munkát végzett, az ágynemű friss és illatos volt, és a kért ételek ott sorakoztak az éjjeliszekrényen. Harry a morgolódó Piton ölébe tette a szendvicses tálat, a kezébe nyomta a csokoládés bögrét, és ráparancsolt, hogy egyen. Addig ő meleg levegőt fújva a pálcájával megszárította a haját.
– Én nem iszom forrócsokit…
– Már egyre többet ellenkezel, szóval javulsz. Viszont a rémálmok hatásos ellenszere mindig is az édesség volt, a csokoládét pedig mindenki szereti– Azzal Harry befejezettnek tekintette a beszélgetést, és Piton sem mondott ellent, mikor ujjait végigfuttatta a haján, ellenőrizve, száraz-e már, sőt, félálomba merülve élvezte az érintését.
– Aludj, jó? – Harry kihúzta alóla a vizes törölközőt, amibe még a fürdőben burkolta, és jó alaposan betakargatta, csak a puszi hiányzott.
– Ha most valami érzelgős dologgal jössz…– mormogta a férfi még utoljára az álom és ébrenlét határán.
– Eszemben sincs…– nyugtatta meg Harry, majd ő is leült, hogy bekapjon pár szendvicset.
– Segíthetek még valamit Harry Potter uramnak? – Szólalt meg Dobby a háttérben, akiről a fekete már teljesen el is feledkezett, és szabadkozva bocsájtotta dolgára a manót. Mikor jóllakott, végignézett magán, és megállapította, hogy nagyjából a kriptaszökevény és a hipogriffebéd között jár félúton, szóval gyorsan lezuhanyozott ő is. Kissé talán mulattatta is valahol a helyzet, hogy Perselus Piton lakosztályában szambázik a varázsló törölközőjével a dereka körül, míg a szoba tulajdonosa – hála égnek – békésen alszik. Mohón ledöntötte a csokoládét, amely a melegítőbűbájnak köszönhetően nem hűlt ki, aztán csak beájult az ágyba a férfi mellé, és bőszen remélte, ébredéskor az nem átkozza át a következő évszázadba.
Perselus Piton remekül aludt, a sérülései begyógyultak, és a kedve is elfogadható mértékben volt kellemes. Még mindig csukott szemmel arra gondolt, hogy nem is lesz olyan rémes ez a nap. Aztán agya bekapcsolt, elöntötték az elmúlt éjszaka és az azt követő hajnal emlékei, illetve érzékei is működésbe léptek, és tisztán érezte, hogy fekszik rajta valami. Egy meleg test préselődött a sajátjának, egy tökéletesen meztelen meleg test, és szabályos lélegzetvétel csiklandozta a nyakát.
–  Potter! – pattantak ki a szemei, és lenézett maga mellé. Egy fekete szénaboglya feküdt a vállán, alvás közben a fiú nyilván meleget keresve bújt hozzá. A pincében meglehetősen hideg tudott lenni. A kölyök jobb keze az ő szívén, míg jobb lábát felhúzva az ő combján pihentette. Határozottan bosszantó, amit meztelenségük a zavarba ejtőig fokozott. Piton igazán nem tudta, mi legyen. Ébressze fel, vagy csak dobja ki a fenébe? De egész éjjel, vagyis inkább egész reggel itt volt, hogy ápolja és vigyázzon rá. És őt nem szokták ápolni, pláne nem vigyázni rá, Albus is mindig csak egy aggódó kérdéssel és kutakodó pillantással intézte el, mindenkinek megvolt a maga baja. Erre jön ez a kis taknyos, és befurakszik az életébe a folytonos csacsogásával, az idegesítő kacsa-létével, a csillogó szemeivel, az illatáva… Hopp, már ébredezik is.
A smaragdok homályos fénnyel tekintettek rá, és a fiú előre hajolva automatikus puszit adott a szája sarkába.
– Jó reggelt – ragyogott rá a kótyagos reggeli mosoly.
– Emlékeztetnélek rá, hogy délután öt óra van…– Piton csak ennyit volt képes kinyögni, mert teljesen megzavarodott a kölyök viselkedésétől. Összebújás, puszi, mintha szeretők lennének.
– Hogy vagy? – Tűrt el egy tincset a homlokából a fekete, és még mindig túl közel volt. Mi ez az intimitás? Végül összeszedte magát, és szigorúan tekintett a másikra.
– Tűrhetően… leszek, ha méltóztatsz leszállni rólam. Meztelenek vagyunk.
– Oh, ne ráncold a homlokod Perselus, mert úgy maradsz…- azzal Harry a hátára hengeredett és jólesőt nyújtózott. – Amúgy meg már láttál meztelenül, ha jól emlékszem kétszer is, és egy ágyban aludtunk, úgyhogy nem értem, mit vagy annyira kiakadva ezen…
Piton levegő után kapkodott, és miközben azon töprengett, hogy elvörösödjön vagy ordítson, esetleg egyszerre mindkettőt, addig Harry kiült az ágy szélére, és folytatta, mintha mi sem lenne természetesebb.
– Tudnál kölcsön adni pár ruhát?
– Mi történt a tiéddel? – Ült fel Perselus is, gondosan ügyelve, hogy bizonyos stratégiai pontok a takaró alatt maradjanak.
– Nos, nem hiszem, hogy jót tenne nekünk, ha úgy mennék el innen, mintha három embert kinyírtam volna…
– Add oda a házimanóknak, ők kitisztítják.
– Megkérdeztem már egyszer, de azt mondták, a vérfoltokat még ők sem tudják kiszedni. Szóval?- nézett hátra a fekete.
– Jól van, válassz! – intett a ruhásszekrénye felé Piton morogva, és inkább hátrahanyatlott a párnájára. Harry kuncogva odament a szekrényhez, és kivett egy fekete talárt meg egy alsónadrágot.
– Ó. Kezdem megérteni, miért hordasz mindig ilyesmiket… Jó puha…– mosolygott, mikor magára öltötte a ruhadarabot.
– És mióta is tegezel te engem? Hová tűnt a tisztelet, Potter? – dünnyögte a takarók alól a férfi, akinek most tűnt fel igazán, hogy mitől hangzik Harry még szemtelenebbnek.
– Tisztellek – erősítette meg mondandóját egy bólintással a fiú –, de a meztelen együttalvás után nehezen tudnék bárkit is nem tegezni. – Pitonnak erre szerencsére nem kellett válaszolnia, mert kopogtattak.
– Tanár úr, itt van?
– Ez Blaise!- Ismerte fel Harry a másik hangját. – Majd én elintézem – intette le a varázslót, aki pedig már kászálódott volna.
– Potter. Az én szobámban vagy és az én taláromat viseled. Nem gondolod, hogy ebből Mr. Zambini téves következtetéseket fog levonni?
– Ugyan– legyintett Harry, és folytatta útját. Lehet, nem is téved olyan nagyot…
– Potter? – vonta fel szemöldökét Blaise meglepetésében, majd pajzán vigyorra húzódott a szája. – Megzavartam valamit?
– Tudod, hogy szeretem elhagyni a ruháimat és másokét venni kölcsön… Mit akarsz?
– Így téged látva már nem is annyira fontos… Amúgy Ron küldött, akit Hermione fenyegetett meg, hogy biztosan Piton karmaiban vergődsz, és szabadítsalak ki.
– Uh, mennyi az idő?
– Mindjárt vacsora.
– Ó. Megmondanád nekik, kérlek, hogy fél óra múlva találkozunk a Nagyteremnél? Meg adnál kölcsön valami ruhát?
– Ez nem jó? – mért végig célzatosan Blaise a fekete taláron, amin Harry csak két kapcsot csatolt be egyelőre.
– A tieidet valahogy jobban szeretem… Modernebbek. Köszike– Azzal Harry vigyorogva Blaise orrára csukta az ajtót.
– Modernebbek, Potter? – vonta fel szemöldökét Piton, mikor Harry visszament a szobába.
– De rajtad jól állnak – nyugtatta meg a fiú.
– Továbbá közölném, hogy abszolút semmi valóságalapja Ms. Granger feltételezésének… Nem vergődsz a karjaimban.
– Ő karmokat mondott Perselus…– vigyorgott Harry, és a szétátkozástól csak az újabb kopogás mentette meg.
– Remélem pihentető volt a pénteked, Harry– vigyorgott Blaise mikor átadta a váltás ruhát.
–  Kösz– biccentett a másik, és kizárta a kotnyeleskedő olaszt. Harry villámgyorsan átöltözött a nappaliban, mert nem akart rögtönzött sztiptízbemutatót tartani – nem mintha nem lett volna hozzá kedve, csak a férfi gyorsan forgó varázspálcájától félt.
– Megkérek egy házimanót, hogy hozzon neked vacsorát, te meg maradj ágyban, és pihenj – utasította Pitont, mikor visszament a szobába, hogy beakassza a helyére a kölcsönruhát.
- Te csak ne parancsolgass nekem, taknyos…– Harry csak egy szemforgatással reagált rá, majd ellenőrizte a homlokát.
– Nincs lázad szerencsére. A fejed nem fáj?
– Emlékeztetnélek rá, hogy nem vagyok cukorból…
– Azért aggódhatok érted nyugodtan, nem? Légy jó, lehet, hogy még benézek hozzád.
– Isten ments! – hördült fel a férfi. Harry egy mozdulattal magához hívta és megsemmisítette a véres ruháit, majd körülnézett, nem hagyott-e el valamit véletlenül.
– Megyek, mielőtt a többiek a megmentésemre sietnének… És tényleg pihenj!- vetette oda még neki a nappaliból, majd kikémlelt a bejárati ajtón, mielőtt kisurrant volna az üres folyosóra. Meglátott egy fekete fejet befordulni a sarkon, és utánakiáltott.
– Blaise! – a fiú megfordult, és bevárta a másikat. – Mit mondtál nekik, hol voltam?
– Mivel egész nap Dracóval voltam, nehezen vennék be, hogy végigszexelteük a napot, igaz? – Az olasz igazán kajánul bazsalygott, mire Harry kelletlenül bólintott.
– Hát ja…
– Szóval azt mondtam, hogy pár mardekáros hódolóddal töltötted az idődet, a kiszűrődő hangok alapján igen kellemesen.
– Hé, én mindig rakok fel magánélet-bűbájokat!
–  Persze, persze… Megmagyaráznád, hogy mit kerestél Piton lakosztályában Piton ruháiban?
– …Megint kacsává változtam, ő pedig volt olyan kedves, és kölcsönzött nekem pár ruhát, miután visszaváltoztam.
– Aha. És miért nem ő nyitott ajtót?
– Mert… épp zuhanyzott.
–  Vacsora előtt?
– Bájitalt főzött és az egyik hozzávaló véletlenül ráborult, és az egész ruhája tiszta varangylé lett.
– Nehezen bírom elképzelni, hogy elbaltázna bármit is…
– Most én voltam ott, vagy te? – Csattant fel Harry, mire Blaise gyorsan visszakozott.
– Jól van, jól van, nem kell bekapni, na. Jut eszembe, találtál már… randipartnereket?
– Mit is mondtál, mi volt a bajod Deannel és Seamusszel? – Harrynek totál kiment a fejéből, miket ígérgetett meg felelőtlenül.
– Nos, nagyon bájos pár, és nem volt rossz velük de… annyira összeszokott páros, hogy én csak tényleg a harmadik voltam ott. Mióta is vannak együtt?
– Negyedév óta. Szóval valami… kiegyensúlyozottabbra vágysz?
– Hát ha lehet, ne úgy vessék egymásra magukat, mintha egy éve nem látták volna egymást… Én meg csak ültem az ágy szélén és jobb híján néztem őket…– Harry felnevetett, ahogy elképzelte a képet, de válaszolni nem maradt ideje, mert összefutottak a barátaival.
–  Harry, úgy aggódtunk! Ugye nincs semmi baj?
– Nem, Herm, megvagyok. Bocsánat, azt hiszem kicsit belefeledkeztem a… dolgaimba, és nem figyeltem az időre.
– Undorító vagy, Potter – fonta karba kezeit Draco. – Miattad nem tudtam aludni!
– Miattam? – Harry nem számított rá, hogy a szőke is fedezi.
– Valaki hajnalok hajnalán olyan nyögéseket produkált, hogy az egész hálókörlet hallotta. Kösz szépen…– azzal Draco magasra tartott fejjel elvonult.
– Túl sok információ…– nyöszörögte Ron, és elsprintelt a csirke irányába. Hermione vetett egy rendre utasító, majd egy irigykedő pillantást a barátjára, majd a vörös után indult.
– Mondd, hogy bírod engedelmességre a sárkányt? Meg kell osztanod a titkod…– sziszegte Harry Blaise-nek, aki csak kinevette.
– Információt információért, Potter…– azzal ő is elindult a mardekárosok asztala felé. Harry a fejére csapott, és az egyik falhoz húzódva Dobbyt szólította, s megkérte, vigyen a bájitalmesternek is vacsorát. Meg forrócsokit. Aztán vidáman levetődött a barátai mellé, akik megint megpróbálták kihúzni belőle a hódolói neveit, vagy megpróbálták megtippelni, hol lehetnek szívásnyomok Harry testén, mivel a nyakán nem találtak. Míg Harry a többiekkel Ron szörnyülködő arcán nevetett, szöget ütött valami a fejébe. Egy csodálatos gondolat. Ron ugyan mindig áradozott Hermionéről, de ha bárki más szerelmi élete került szóba, prűd és zárkózott lett, ha meg Ginny kiejtette a száján azt, hogy szexi meg pasi egy mondatban, vöröset látott a dühtől. Így természetesen húga igyekezett minél többször ilyesmiről beszélni előtte. Még Hermione sem tudott hatni az ilyen kitöréseire, és Harry úgy gondolta, ideje a kis leckéztetésnek. Nem felejtette el, hogy barátja párszor kizárta őket éjszakára a szobájukból, és Nevillel kénytelenek voltak a klubhelyiség kanapéin aludni (Dean persze Seamusszel aludt, már ki tudja, mióta). Ő legalább diszkréten intézte a kalandjait.
– Gin, ideülsz mellém? Van egy ötletem…– a vöröshajú lány mindig is vevő volt a csínyekre, nem hiába volt ő a Weasley Varázsvicc Vállalat termékeinek legfőbb terjesztője az iskolán belül.
– Naná. Csak nem meg akarod mutatni nekem a szívásnyomokat?
– Nem egészen… Mi lenne, ha kikúrálnánk Ront a prűdségéből?
– Ó, hallgatlak…– vigyorgott Ginny, és közelebb hajolt a fiúhoz, hogy az belesuttoghasson a fülébe.
– Mit szólsz?
– És gondolod, hogy benne lesznek?
– Billt kéne meggyőzni… Percytől legyen?
– Figyelj, Roxmortsi hétvége? Megkérdezem a srácokat, hogy tudnak-e szerezni tőlük…
– Hagyd csak, én elintézem, úgyis találkozni akartam velük. És beszélnem kell Blaise-zel.
– Jut eszembe, ígértél nekem szexi kviddicsjátékosokat…
– Lassan füzetet kéne vezetnem arról, kinek mit ígértem…– Azzal Harry és Ginny átültek a Hollóhát asztalához csevegni egyet. Közben a fiú fejben már a levelet fogalmazta Frednek és George-nak. És Charlie-nak. A következő hétvége pont alkalmas is a találkozóra…
Másnap, vasárnap, Gred és Forge perverzen vigyorgott Harry ötletét hallva.
– Itt az ideje, hogy megleckéztessük Ronicseket…
– Emlékszel, hogy ordított, mikor ránk nyitott?
– Ne is emlékeztessetek…– temette vöröslő arcát Harry a tenyerébe, míg az egyformák csak nevettek rajta. – Jut eszembe… Benne lennétek még egy olyanban?
– Neked bármit, Harry…
– Hm, nos, nem rólam volna szó, hanem egy… barátomról?
– És ki az a barát?
És Harry mesélt, a két iker meg egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta. Csak párszor találkoztak a fiúval, de nem tett rájuk rossz benyomást.
– Szóval akkor lebeszélhetem vele jövő hétre a találkát?
– Persze Harry… Csak iszunk egyet itt…
– Aztán majd meglátjuk…– vigyorogtak egymásra. Harry megköszörülte a torkát és elővezette a kissé kényesebb témát.
– Nem tudjátok, hogy Charlie itthon van-e már?
– Tegnap érkezett, és…
– …biztosak vagyunk benne, hogy megkeres majd téged. Nem tudtam, hogy ennyire sürgős…
– Nem is, csak…
– Felmelegítenéd a kapcsolatotokat? – Vonta fel szemöldökét George, Fred csak mindentudóan vigyorgott.
– Nem, ezt már megbeszéltük egyszer– tiltakozott Harry rögtön.
– Tudod, elég érdekes, hogy majdnem a fél famíliánk megfordult az ágyadban…– könyökölt az asztalra Fred, mire a fekete csak megforgatta a szemét.
– Nem tudom, mennyire örülnétek, ha a születitek ágyából kéne kirángatnotok…– vigyorgott a két fiú szeme közé, mire azok kicsit elborzadva tekintettek rá.
– Harry…?
– Ugye nem…?
– Ez valami Weasley-szokás? Ron is mindig ezt csinálja…- húzta az agyukat vigyorogva a Potter-gyerek, majd belekortyolt a vajsörébe. – Természetesen nem, Mrs. Weasley olyan, mintha az anyám lenne!
– Szóval akkor egy kategóriába esnek Percyvel? – vigyorgott újra, megkönnyebbülten Fred.
– Ja, valahogy úgy…
– Ron meg Ron…- próbálta felvenni a beszélgetés fonalát George.
– Igen, Ginny meg lány. Na, elfogytak a családtagjaitok, vagy van még valaki, akit kihagytunk?- Vonta fel a szemöldökét Harry. – Szóval, visszatérve Charlie-ra… Van neki valakim.
– Óó? – Rángatták meg a vörös szemöldöküket az ikrek.
– Ja. Egy igazi kis sárkány.
– …Arra gondolsz, akire gondolom, hogy gondolsz?
– Miért, te kire gondolsz? – A két iker összenézett, majd egyszerre mondták ki.
– Draco Malfoy.
– Talált süllyedt.
– Ó, Ron odáig lesz, ha meglátja őket együtt…
– Szerintem senkinek se tenne jót, ha meglátnák őket…– rágta az üveg száját Harry elgondolkodva.
– Mondd csak, Harry, miért vagy mindig olyan átkozottul szexi, még ha csak egy üveget veszel is a szádba?
– Be kéne tiltani…
– Mi? Ó, ja, bocs…– vörösödtek el Harry fülei, és elengedte az üveget.
– – És van valaki, akinek be szeretnéd mutatni, amit az imént az üveg szájával meg a nyelveddel csináltál?- Kérdezett Fred, levakarhatatlan vigyorral az arcán. Harry összevonta a szemöldökét. Perselus Piton arca ugrott be lelki szemei elé, ahogy békésen alszik az ágyban. Rossz gondolat!
– Hm… Nem baj, ha nem akarom elmondani? Még nem vagyok biztos benne…– az egyformák összenéztek, majd bólintottak.
– Semmi baj, Harry…
– Megértjük.
– Komolyan? – ráncolta homlokát a megszólított. A kotnyeles ikreket ismerve ez valami nagyon jót, vagy valami nagyon rosszat jelentett.
– Hát, valaki nagyon különlegesnek…
– …vagy nagyon tilosnak kell lennie…
– Ha Harry Potter nem osztja meg velünk.
– Pedig ez a Harry Potter készséggel beszámolt…
– …mindenről, ami Charlie-val történt.
– Hé! A kényszerítést nem nevezném készségességnek!
– Nem tudom, szerintem csak egy kis ráhatás volt… Mit gondolsz, Fred?
– Teljes mértékben egyetértek, George.
– Na jó, pukkadjatok meg…– fonta karba kezeit Harry, de a következő pillanatban már nevetett, mert az ikrek beszámoltak a legújabb fejlesztéseikről és tervezett csínyeikről.
Napsugaras kedéllyel lépkedett vissza az iskola felé, de agya hátsó része már a komoly gondok megoldásán fáradozott. Kacsa alakját még mindig nem tudta irányítani, de legalább arra már rájöttek, hogy csak akkor változik át, ha ő is akarja – vagy legalábbis a tudatalattija. Mintha így próbálna védekezni a gondjai ellen. McGalagony érdekesnek tartotta a feltételezést, főleg annak fényében, hogy még mindig Piton mellett változott vissza a leggyorsabban. Mindenesetre adott neki pár könyvet, amit mindenképpen el kell olvasnia az animágiáról. Csak keveset haladt velük, és erősen gondolkodott rajta, hogy bevonja a barátait is. Hermione pillanatok alatt átrágná magát a három vaskos könyvön, és elmondaná neki a lényeget.
Aztán ott volt még a Perselus-problémakör. Nem mert azóta a szeme elé kerülni, de a bájitaltanórán részt kellett vennie. A férfi mintha kevésbé savazta volna, és többször magán érezte az átható fekete szempárt, amitől nehezére esett odafigyelnie a munkára. Egyszer elkövette azt a hibát, hogy felnézett, összeakadt a tekintetük, és Draco az utolsó pillanatban mentette meg a főzetet a megfelelő hozzávaló bedobásával – ami mellesleg Harry feladata lett volna. Végül az egész órát megúszta csak tizenöt pont levonásával.
Délután ott toporgott a férfi ajtaja előtt, és csak azért mert végre bekopogni, mert hallotta a mardekáros diákokat közeledni, s nem akarta, hogy ott találják.
– Bájos, hogy végre bejöttél, és még kopogtál is…– vetette oda neki Piton, mikor becsusszant az ajtón. Harry nem is tudta, mikor került át a büntetőmunka színhelye a bájitaltanteremből a varázsló nappalijába.
– Mm, nos igen… azt hiszem, beszélnünk kéne…
– Hallgatlak – fonta össze ujjait a férfi és hátra dőlt a kedvenc székében. Harry leült a kanapé végére és nagy levegőt véve belekezdett.
– Voldemort párszanyelvű átkokat is használt, igaz? – Piton kissé meglepődött a kérdés hallatán.
– Miből gondolod? Egyébként igen.
– Hát, néhány vágás sokkal lassabban gyógyult, mint a többi, de nem mertem kísérletezni a megfelelő párszaszó varázsigével… Tényleg, begyógyult teljesen mind, ugye? – Perselus előtt ismeretlen volt a smaragd tekintetben ülő aggodalom.
– Khm, igen, begyógyultak – biccentett a férfi, mire a másik hangosan kifújta a levegőt. – De mit is akarsz ezzel?
– Meg fogom ölni Voldemortot. Nem most, de hamarosan. Viszont nem vagyok elég felkészült, és… szeretném, ha tanítanál.
– Ha… tanítanálak?- szaladt fel a bájitalmester szemöldöke a homlokára. Harry kissé kényelmetlenül feszengett az ülőalkalmatosságon.
– Nos, tudok tanulni a Félvér Hercegtől – küzdött, hogy ne vörösödjön el – és Perselustól is – arcán két piros folt kezdett terjedni egész a füle tövéig –, de Piton professzortól nem.
A Félvér Herceg kényes téma volt köztük, amiről hallgatólagos megegyezéssel nem beszéltek, mióta tavaly Harry megátkozta Dracót. Piton egy nap végül megtalálta a polcán a könyvét, és bár jó sansza volt rá, hogy Potter tette oda, nem hozta fel a témát.
– Hogy érted, hogy nem tudsz? Mindhárom én vagyok…– ráncolta homlokát a férfi.
– Nos igen, de… Hogy is magyarázzam el… Piton professzor az ijesztő bájitalmester, aki egy rossz szóért bárkit megátkoz. A Félvér Herceg inkább a cinkosom, egy felsőbbéves mentorszerű valaki, akit ugyan sosem láttam, de a magyarázatai alapján jól tudok haladni az anyaggal. És Perselus…– Harry mereven a kandallóra szegezte a tekintetét – az a férfi, akivel lehet értelmesen és érdekesen beszélgetni, megmutatta nekem azt az énjét, amit nem láthat mindenki, és segít, ha szükségem van rá… és hagyja, hogy én is segítsek neki…– Harry száját beharapva sandított a megdöbbent bájitalmesterre, aki kisvártatva összeszedte magát és megköszörülte a torkát.
– Feltételezem, nem Piton professzort szeretnéd tanítómesteredül… És milyen gyakorlatokra gondoltál? A Sötét Varázslatok Kivédése tanár nem megfelelő?
– Hát, Firenze érdekesen tanít, de ez nem elég. Voldemort ellen nem. Ő simán szórja a párszanyelvű átkait, így nekem is megkéne tanulnom ezeket és az ellenvarázslataikat. És mondj nekem még egy valakit, aki több sötét varázslatot ismer nálad– vigyorgott rá Harry végül Pitonra. Mikor Charlie-nak bevallotta sírig tartó szerelmét, az sem tűnt ilyen nehéznek, mint az előbbi gondolatait megosztani a férfivel.
– Az okklumenciával hogy haladsz?- Csak kéthetente volt órájuk, és a tanár adott neki egy könyvet, hogy abból készüljön, amit Hermione segítségével meg is tett – igaz, félelmetesen lassan.
– Ha több Perselus és kevesebb Piton professzor lenne benne, azt hiszem, jobban menne, de már nem olyan siralmas…– szavaira a bájitalmester rögtön támadást intézett elméje ellen, és sikeresen be is hatolt, de az emlékekhez, gondolatokhoz nem tudott hozzáférni, mert egy erőteljes lökés eltávolította a fiú fejéből.
– Egész jó… Már csak azon kéne dolgozni, hogy be se jussak…
– Jó…– préselte ki magából a másik, akit sokkal jobban megviselt a mentális támadás és szédüléssel meg hányingerrel küzdött.
– Álmodban fent vannak a falaid? Legalább néhány…
– Maximum egy, és azt se tudom fent tartani, ha nem kelek fel.
– Ez baj…
– Viszont odáig már eljutottam, hogyha csak úgy random turkál a fejemben, akkor mindig valami disznóságba fusson bele- vigyorgott erőtlenül Harry, mire Piton elővarázsolt neki egy pohár vizet, amit hálásan kortyolgatott el.
– Tipikus Potter-megoldás… Ha nem tudod legyőzni, a halálba idegesíted… Nos jó, meglátom mit tehetek… Feltételezem, Ms. Granger segít neked a könyvvel, igaz? – a másiktól kapott bólintás után elgondolkozva folytatta– Folytassátok, aztán majd átveszünk mindent. Összegyűjtök pár fontosabb átkot, te addig gondolkodj, hogy tudnád párszaszóra átültetni. Most pedig menj, mert így is láb alatt vagy, nekem meg még rengeteg dolgom van…– masszírozta meg a fejét a férfi, Harry pedig bólintott, és az ajtóból küldött neki egy mosolyt, majd kiment.
Egész jól ment. Lehetett volna rosszabb is. Például nem átkozott meg…
Harry meglátta az előcsarnokban a vörös hajú família legfiatalabb tagját, és odaintett neki.
– Hé Gin!
– Helló Harry! Csomagod érkezett…
– Tényleg?
– Aha, nagy és puha… Elvettem Hedvigtől, mielőtt Ron megtalálná, ha feljössz a klubhelyiségbe, odaadom.
– Várj, várj, kell szereznünk neked is…
– Én már csentem magamnak egy hollóhátas nyakkendőt.
– Csak egyet? Gin, hadd mutassam meg, hogy csinálják a profik…– Karolt bele a vállába Harry, és nevetve elindultak vissza a pincék felé, hogy megkeressenek néhány mardekárost. Az egyik másodévessel kihívatták Blaise-t, akivel persze Draco is jött. Míg Ginny lelkesen magyarázott az olasznak, Harry félrevonta a szőkeséget.
– Figyelj, lehet, hogy ezzel kicsit elkéstem, de szeretnék bocsánatot kérni, amiért tavaly megátkoztalak. Tényleg nem tudtam, hogy mit szórok rád…
– A Nagy Harry Potter bocsánatot kér? – vonta fel szemöldökét a Malfoy-örökös.
– Hát, végül is majdnem megöltelek…
– És azt gondolod, hogy egy bocsánatkéréssel el van intézve a dolog?
– Hát… még nem átkoztad le a fejem a helyéről és szóba is állsz velem… Ja, és írtam Charlie-nak.
– Ez egy elég mardekáros húzás volt, Potter…– Draco hezitált egy kicsit, majd közelebb húzódott hozzá. – És mit válaszolt?
- Benne van a dologban… És biztos vagyok benne, hogy még csak árulkodni sem fog, ha esetleg nem illenétek egymáshoz. Csak arra figyelj, hogy Ron szeme elé ne kerülj, mert nagyot tud ordítani. Tapasztalat…
– Ron tudja, hogy kavartál Charlie-val?
– Szerintem csak sejti…
– Akkor?
– Az ikrek…
– Mondd, te abból a családból mindenkin végigmentél?
– Nem, dehogyis!
– Ronon meg Ginnyn gondolom nem…
– Percyn sem– tette hozzá morcosan Harry.
– Jaj, tényleg, az aktakukac…
– Hé, Draco, nem adnád kölcsön a pulcsidat? – Fordult hozzájuk Ginny, megmentve barátját a szőke további kérdezősködéseitől.
– A pulóverem? Minek kell az neked? – Tágultak kerekre a rémülettől Draco szemei. Hogy az ő finom, alpakaszőr pulcsiját csak úgy elvegye holmi vörös ördög…
– Jaj Draco, legyen szíved… Emlékeztetnélek rá, hogy ennek a csajnak a bátyjával fogsz hetyegni- súgta a fülébe Harry, mire Draco metsző pillantást vetett rá.
– El ne merd mondani…
– Ginny talán nem tart olyan jól titkot, mint Fred és George…
– Menj a fenébe, Potter! – Azzal Draco szinte letépte magáról a méregzöld pulóverét, és a lány arcába vágta. – Nesze, Weasley-patkány! – azzal becsörtetett a klubhelyiségbe.
– Mit mondtál neki? – nézett barátja után értetlenül Blaise.
– Csak megpróbáltam hatni rá, felemás sikerrel.
– Köszi Harry– vigyorgott Ginny a fiúra, majd megszagolta a kezében tartott ruhadarabot. – Ó, ennek nagyon jó illata van! Megszagolod?
– Kösz, de nem vágyom Draco pulcsiját szagolgatni… Akkor mehet minden a terv szerint?
– Potter, szerintem neked is kéne adnod nekem pár ruhát…
– Óh, te is, Blaise?
– A kis vörös igen meggyőző tud lenni…– vigyorgott az olasz Ginnyre.
– Hát jó…- vonta meg a vállát Harry, majd barátnőjével elindultak a Griffendél Toronyba, hogy megnézze a csomagját, mely pontosan azt rejtette, amit várt.
Másnap reggel Harry egy zöld alapon barna F betűs kötött pulcsiban jelent meg, barátja képéből ítélve rögtön leesett neki, hogy anyja keze munkáját dicséri a darab. De szólni sem volt ideje, mikor Ginny megjelent, és leült Harry mellé – egy nagyon is nyilvánvalóan mardekáros pulóverben. Kétségbeesetten kapkodta köztük a tekintetét, majd barátjához fordult.
– Harry? Azt ott… Fredé?
– Óh igen, tudod, kölcsönadta nekem, mielőtt eljöttem volna, mert én nem találom az enyémet…– Ron sápadt arcából és elnyílt szájából leszűrte, hogy megérkezett az ugratás harmadik résztvevője is.
– Szép jó reggelt mindenkinek. Harry, meg kéne beszélnünk valamit.
– Hogyne Blaise, ülj csak le. Á, szóval nálad van a pulóverem! – Kacsintott rá a fekete az olaszra, mikor az leült mellé. Az közelebb hajolt hozzá és a fülébe suttogott.
- Dracót sehogy sem tudtam rávenni, hogy jöjjön, pedig szerintem elragadóan állt volna neki Weasley-kisasszony egyik ruhadarabja.
– Ő is jött volna? – Kiáltott fel Harry, mire minden közelükben ülő felé fordult. Hermione gyanakvó pillantással méregette, de nem szólt semmit, neki pedig feltűnt a lány szája szélén vészesen remegő hahota.
– Kiről van szó Harry? – Húzódott közelebb Seamus, majd rákacsintott Blaise-re.
– Harry… ugye nem itt fogod kitárgyalni a… vitapartnereidet? – Ron hangja nem volt több erőtlen cincogásnál.
– Ó, Harry meglehetősen egyedien intézni a vitáit, nemde? – Vigyorgott Ronra Dean. Ők nem voltak ugyan beavatva, de hamar levágták a szituációt, és bekapcsolódtak. Harry imádta őket, és így nem is fájt annyira a Weasley-ikrek hiánya.
– Ginny, mi van rajtad? – fordult inkább a húga felé a vörös.
– Tetszik? Blaise adta kölcsön, mert nem akarta, hogy megfázzak. Ugye milyen jól áll a zöld? Lehet, hogy megtartom…
– Blaise… De te meleg vagy, nem? – Nézett most könyörögve az olaszra Ron, míg a többiek igyekeztek visszafogni a kuncogásukat.
– Ismered a mondást, hogy nincs heteró, csak makacs, igaz? Na, ez visszafele is működik, és nekem mindig is a gyengéim voltak a vörösek…– ölelte meg Blaise Ginnyt, aki pajkosan nevetett és hozzábújt. Harrynek nagyon kellett igyekeznie, hogy mereven a tányérját nézze, mert félt, ha bárkivel is összeakad a tekintete, felnyerít.
– Jó reggelt. Remélem nem késtem el, csak nem találtam a pulóverem, és kénytelen voltam felvenni ezt…– Ereszkedett le Draco Ginny másik oldalára, nyilvánvalóan a lány ruhadarabját viselve – ami meglepően jól állt neki. Csend lett az asztalnál, majd a vöröshajú griffendéles odafordult a szőkéhez, és puszit nyomott az arcára.
– Jó reggelt Draco. Remélem jól aludtál– szólt kedvesen, mire a mardekáros megpróbálkozott valami mosoly-félével.
– Hát, most nem voltam ott, hogy zavarjalak az… alvásban…– szúrta oda Harry.
– Ugye nem? – vinnyogta Ron, mire a körülötte ülőkből kirobbant a röhögés. A fiú értetlenül nézett körbe, majd vádlóan Hermionére meredt, aki könnyeit törölgette, és képtelen volt bármiféle bocsánatkérést is kipréselni magából, annyira rázta a nevetés.
– Ez egyáltalán nem volt szép! – Duzzogott Ron.
– Sajnálom, de olyan gyerekes tudsz lenni néha, muszáj volt eljátszanunk ezt veled.
– Úgy van, a húgod biztonságban van előlem, ne aggódj…– Nyugtatta meg Blaise, és cuppanós puszit nyomott Ginny arcára.
– Tekintsd magad a körülmények áldozatának…– vetette oda szárazon Draco, majd kibújt a ruhadarabból, és szinte lerángatta a mardekáros pulcsit a vöröshajú lányról.
– Draco, ennyire be vagy indulva, hogy ilyen heves vagy? – Kérdezte pajzán hangsúllyal, nevetve Ginny, míg felhúzta a saját pulóverét.
– Nem, csak nem bírtam tovább elviselni a gondolatot, hogy egy női ruhadarab van rajtam.
– Pedig a szín egészen jól áll…– fejtegette tovább Ginny, mire Draco csak legyintett, és értelmes társaságot keresve végigtekintett az egybegyűlteken.
– Longbottom!
– I-igen? – nyikkant meg az eddig csendesen szemlélődő és derülő fiú, akivel hamarosan mély értekezésbe merültek a bájitalba való mandragóra és nadragulya felhasználásáról és tartásáról. Ginny kicsit mintha bánatosan szemlélte volna a szőkét, de nem zavarta őket. Blaise bevetette minden elbűvölő sziporkáját, és öt perc múltán már a kviddicsesélyeket vitatták meg Ronnal, a heves vitába Dean és Seamus is bekapcsolódott.
– Nem vagy semmi, hallod-e…– kapta el Harry tekintetét Hermione, mire az csak szerényen megvonta a vállát. – Csak tudnám, hogy csavartad az ujjad köré őket…– intett fejével a két békésen reggeliző és beszélgető mardekáros felé.
– Draco, olyan unalmas ott nélkületek…
– És láthatóan ti jól szórakoztok, szóval mi is jövünk – ült le Neville mellé kétoldalról Theodore Nott és Pansy Parkinson is, aki ettől annyira megzavarodott, hogy a füle teljesen vörös lett, és megint dadogni kezdett.
– Na látod Hermione, ezt én sem tudom…– válaszolt a lánynak barátja, mikor háztársai napirendre tértek az események fölött. Harry ellenőrizte a tanári asztalt, hogy odafent mit szólnak a változáshoz. Legtöbben nem vettek észre semmit, hisz annyi ember rohangál a Nagyteremben reggel… Dumbledore jóindulatúan és elégedetten mosolygott, s mikor tekintete a bájitaltantanárhoz ért, az csak kérdőn felvonta a szemöldökét. Válaszul csak nevetett egyet, s megrázta a fejét, mire Piton megforgatta a szemét, és figyelmét visszafordította a reggelijére.
Harry remekül tudott hintázni a derűs, gondtalan feslett-Harry és a feladatát komolyan vevő világmegmentő elhivatottsága között, s ha nem engedte volna ki a gőzt ilyen csínyekkel vagy valakinek a karjai közt, hát hamar becsavarodott volna. Gondolta is, hogy épp itt volna az ideje egy újabb kalandnak, de… De ahogy végignézett volt illetve lehetséges partnerein, egyszerűen nem érezte azt a bizsergető valamit, ami ilyenkor elfogta. Illetve érezte egyvalakinél, de az sem a volt, sem a lehetséges kategóriába nem tartozott bele és makacsul igyekezett tudomást sem venni róla. Közben pedig agya másik részével a karácsonyi ajándékának problematikáján gondolkodott. Meg akarta lepni valamivel, valami gondosan megválasztott, rá jellemző ajándékkal, de egész egyszerűen nem talált megfelelőt.
Aztán még ott voltak az álmok. Igaz, ritkán álmodott róla, de ha igen, akkor olyan intenzíven, hogy három napig nem került ki a hatása alól, és igyekezett elkerülni a fekete tekintetet, mielőtt valami illetlent és felettébb meggondolatlant művel. Ez a kettősség nem tett valami jót neki, és egy reggel arra ébredt, hogy megint kacsa. Még sosem alakult át állattá álmában, csak vissza emberré, és akkor is szinte mindig felébredt a konfigurációra.
Épp készült volna hangosan méltatlankodni, mikor eszébe jutott, hogy vadkacsa formájában nem tud varázsolni, így inkább magában dohogva elindult a pincék felé. Szerencséjére az átváltozásai nagy része hétvégére esett, így nem maradt le nagyon semmiből, barátai pedig vagy tudták, hogy mit csinál ilyenkor, vagy feltételezésekbe bocsátkoztak kétes illetőségű személyekről.
Piton beállította úgy a védelmet, hogy be tudjon menni kacsa formájában is, de általában hápogni szokott, amíg ajtót nem nyit neki. Mivel elég korán volt még, ő meg félt, hogy esetleg felébresztené a férfit, így csak megütögette az ajtót a csőrével azon a ponton háromszor, ahol egyszer megmutatta, és becsusszant a feltáruló résen.
Piton alvási szokásait illetően nem is tévedhetett volna nagyobbat, ugyanis az már fent volt, épp végzett a zuhanyzással, és egy törölközővel dörzsölgetve a haját vágott át a nappaliján a szobába. Harry visszafojtott lélegzettel figyelte a magas, kecses alakot, aki hatalmas mázlijára nem vette még őt észre. Minden porcikája beleégett az elméjébe, a testét átszelő sebhelyek, a kemény mellkas, a puha, finom bőr… Szerette a férfias férfiakat, és nem bánta a sebhelyeket sem. Charlie-nak is volt egy csomó és büszkén viselte őket. Még az ikrek is megmutogatták neki azt a pár sérülést, amit a termékeik fejlesztése közben szereztek – bár az előadásmódjuktól inkább csak nevetett rajtuk sajnálat vagy büszkeség helyett.
Mikor Piton eltűnt a szobájában, Harry adott magának egy kis időt, hogy magához térjen és a férfi is felöltözhessen, majd hápogott párat.
– Potter? – Jött ki csodálkozva a bájitalmester, és amikor meglátta a vadkacsát a szőnyegén, csak bosszúsan fújt egyet. – Remek, pedig azt hittem, ez egy szép nap lesz… Kapd össze magad Potter és változz vissza de gyorsan, mert rengeteg dolgom van és jó lenne, ha segítenél!
Harry kíváncsian rázva farktollait figyelte a varázslót, ahogy a kanapé melletti ládához lép, és elkezd kipakolni belőle.
– Gyere csak, legalább a kategorizálást megtanulod… – És Piton elkezdett magyarázni a bájitalos hozzávalók szállítási és tárolási módjairól, majd közben hozzákezdett kipakolni a rekeszekből. Egyes hozzávalókat csak kézzel lehetett kiszedegetni, mert érzékenyen reagáltak mindenfajta mágiára. Persze ezeknek a közelébe se engedte Harryt.
– Ezt nem hiszem el! Már megint kinyílt! Micsoda kétbalkezeseket alkalmaznak mostanában? Hát könyörgöm, olyan nehéz rátenni azt a nyavalyás zárvarázst?! – Tombolt, mikor meglátta, hogy a doboz, amelyben a tücsköket szállították, megint felborult, a teteje elmozdult, és a harmadik rekeszt elárasztották az ízeltlábúak.
– Ha nem lenne olyan lehetetlen friss szárított tücsköt kapni, úgy rendelném, de lehetetlen, és küzdhetek velük megint! – A férfi rettentően mérges volt, főleg mert a rovarok megkezdték a szoba csendes invázióját. Harry érezte, hogy végre hasznos lehet, és míg Piton a ládában lévőkkel viaskodott, addig ő bejárta a szobát az elkószált példányokért. Míg a bájitalmester nem figyelt, pár kövérebb egyedet jóízűen elfalatozott, de a nagyját egyenként odavitte neki.
– Nocsak Potter, mégiscsak hasznos vagy kacsaként is valamire…– kacsa-Harry szinte ragyogott a dicsérettől, és ügyesen összekapdosta az állatokat. És igenis jól esett neki, mikor egy-egy példány dobozba kerülése után Perselus futólag végigsimított rajta. Hasznosnak és fontosnak érezte magát, ezért történhetett, hogy egy bizsergető érzés keretében ott ült Harry Potter Perselus Piton nappalijának szőnyegén, szájában egy fickándozó tücsökkel.
– Óh, fúj! – Köpte ki rögtön Harry az ízeltlábút, amit Piton jó érzékkel elkapott és a dobozba száműzött.
– Jó ég, fúj, de undorító! – dörzsölgette a száját és nyelvét kézfejével Harry, mikor meghallotta, és meglepetten nézett fel a férfira. Aki kuncogott.
– Nos, ez talán visszatart, hogy felzabáld a készleteimet. Láttam, hogy mennyit ettél, ne aggódj…– Azzal három zárvarázst szórva a dobozra a helyére vitte azt, magában még mindig jól szórakozva. A Potter-kölyök arca megérte azt a fél kiló alapanyagot, amit az évközben felfalt.
Tulajdonképpen Harry is úgy gondolta, hogy megérte élő tücsköt enni, ha ezzel megnevetteti Perselust.
– Öhm… Kaphatnék valami ruhát?
– Nem tudnál ruhában visszaváltozni? – De azért a ruhásszekrénye felé bökött.
– Az sajnos még nem megy…– vonogatta a vállát Harry, és magára öltötte azt a fekete talárt, ami már  a múltkor is rajta volt. – Szóval, mit segítsek?
– A negyedik rekeszben vannak azok a bájitalalapok, amiket a fiókba kell szortírozni. Ez még neked sem okozhat gondot, igaz? A felsőben a vízbázisúak vannak, az alsóban a földfőzetekhez használt bázisok, a középsőben az összes többi, állati és növényi összetevőkre válogatva.
– Igen? – Köszörülte meg torkát Harry. Fogalma sem volt, miről beszél.
– Jó ég, hogy te semmit sem tudsz! Hogy fogod egyáltalán letenni a RAVASZt? – Piton odacsörtetett mellé, és csökkentett hangerővel, egész türelmesen magyarázott neki.
– Most pedig menj, mert fejgörcsöt kapok tőled – hessegette el kezével a fiút, mikor minden üveg a helyére került.
– Borókabogyó nem jött? – vigyorgott rá Harry.
– A szemtelenségnek is van határa. Tíz pont a griffendéltől!
– Ne már! Hétvégén lehet egyáltalán pontokat levonni? Meg fognak lincselni… Gyerünk Perselus, legyen szíved!
– Nem fogom visszavonni– fonta karba kezeit a bájitalmester és zordan meredt a zöldszeműre.
– Akkor nem kaphatnék pontokat, mert segítettem?
– Mégis mire? Egyedül öt perc alatt megcsináltam volna, veled meg fél órába telt…
– Tücsökvadászat?
– Öt pont a griffendélnek?
– Csodás vagy Perselus. Szép napot! – azzal a kölyök gyorsan eliszkolt, mielőtt még bármit szólhatott volna. És bár nem vallotta volna be, a világ minden kincséért sem talán, de tetszett neki, ahogy a fiú kiejti a nevét. Sosem hangzott olyan lágyan más szájából, még Evanséból sem.
– Ez Pitoné? – súgta oda Blaise Harrynek, akit sikeresen elcsípett a folyosón.
– Ha igen?
– Mi van, ha mások is felismerik?
– Szopás. Adsz ruhát?
– Ja…– azzal az olasz hátraarcot csinált és beengedte maga előtt a klubhelyiségbe majd a hálótermükbe.
– Tudod, egész kellemes itt nálatok… Csak olyan hideg van…
– Melegítőbűbájokról hallottál már? – vigyorgott rá Zambini, Harry meg csak megforgatta a szemét és bemenekült a fürdőbe átöltözni. Szépen összetűrte a kölcsöntalárt, és kihalászta a zsebéből a ki tudja honnan belekerült tücsköt. Mindkettőt az előbukkanó Dobby kezébe nyomta, és megkérte, hogy adja át a tanárnak.
– Jó is, hogy összefutottunk, én gáláns mardekárosom…– vigyorgott rá, mikor kilépett a helyiségből és együtt elindultak a Nagyterem felé, végre reggelizni.
– Parancsolj velem, édesem…– Két alsóbbéves haladt előttük, akik meglepődve pillantottak hátra a furcsa párosra. Potteren megint mardekáros ruhák voltak, huncutul csillogó szemeivel és szénaboglya hajával úgy nézett ki, mintha most kelt volna ki egy bizonyos illető ágyából.
– Szerveztem neked randit a Három Seprűbe. Fred és George alig várják már, hogy megismerjenek…– halkította le hangját Harry. – Remélem szereted a vörös hajat… és a szeplőket…
– Szeplősek? – Blaise jót mulatott.
– Mindenhol. És amikor azt mondom, hogy mindenhol, akkor az tényleg mindenhol…
– Ez igazán érdekes lesz– vigyorgott az olasz, majd búcsút intett Harrynek, aki folytatta útját a saját asztalához.
– Meg se kérdezem, hol jártál…
– Nem is kell, mert úgyse mondanám meg! – nyújtott nyelvet vöröshajú barátjára Harry, a többiek nagy derültségére. Sose hinnék el, ha megmondaná nekik, hogy reggel tücsköket hajkurászott Piton lakrészében. Viszont az eset remek ötletet adott neki, amihez azonnal kapcsolatba kellett lépnie az ikrekkel, hogy még idejében beszerezhessenek mindent. Emlékezett egy ronda bogaras ugratásukra, és ha bejön a Blaise-dolog, akkor egálban lesznek szívesség szempontjából. Úgysem tudna olyat kérni, amit Gred és Forge ne csinálnának meg neki, imádták egymást. És esetleg megkérdezhetik Mollyt is a bogyós gyümölcsök beszerzésének fortélyairól. Annyira elmerült gondolataiban, hogy majdnem leharapta a mutatóujját az egyik roppant hegyes fogakkal rendelkező növény, és csak Neville gyors közbelépése mentette meg. Egyáltalán nem figyelt a pöttöm Bimba professzorra, mikor az a növény helyes tartásáról magyarázott.
A kviddicsedzésen kénytelen volt összpontosítani, és sikerült rájönnie, hogy muszáj volt valamiféle szárnyas lénnyé változnia, mert lénye szerves része volt a seprűnyélen való lovaglás. Kacsaformájában is egész jól ment már neki, élvezte a tollai közé kapó lágy szelet, és hogy nem fagy szét egy farúdon, mert kézbőre elég gyakran megsínylette az edzéseket. Persze elmerengett, milyen lenne egy tekintélyt parancsoló lény alakjában szelni a levegőt, de végül megnyugtatta magát, hogy vadkacsa alakjában el tud vegyülni a birtok állatai között, míg ez egy hipogriff vagy főnix alakban nem lenne túl biztos.
Végül eljött a hétvége, és galádul kicselezve Hermione tanulásra tett kísérleteit, elindult a Három Seprűbe, hogy találkozzon a három Weasley-vel. Az ikrek előbb értek oda, aminek Harry roppantul örült, és neki is látott szervezkedni Perselus karácsonyi ajándékát illetően. Fred és George roppant furcsán néztek rá, de végül elfogadták magyarázatnak az iskolai büntetőmunkát a sok pajzánkodásért. Aztán befutott Charlie is, Harryvel megölelték egymást, és bár az egyformák árgus szemekkel lesték őket, tényleg nem fedezték fel köztük azokat a bizonyos szikrákat.
A fekete aztán ránézett az órára, kimentette magát és elindult az épület elé, ahol már ott várt Blaise.
– Milyen a hangulat? – Érdeklődött az olasz fesztelenül, de a fekete meglátta a benne rezgő idegességet.
– Biztos vagyok benne, hogy remekül fogtok szórakozni. Gyere, Charlie is itt van.
– Charlie? Mondd csak, van valami köze a sárkányszelídítőnek ahhoz, hogy Draco ma idegbetegebb volt a szokásosnál is, és körülbelül ötpercenként rohangált hozzám, vajon jól mutat-e rajta a ruha?
– Lehet…– biccentett Harry, majd lefékezett az asztalnál, s három vörös fej fordult feléjük. – Mindenki, ő Blaise. Blaise, ő itt Charlie, frissen és ropogósan Romániából, ők pedig az ikrek, Fred és George. Hívd őket csak nyugodtan Grednek és Forge-nak, mert legalább hatvanszor össze fognak zavarni a nevükkel.
– Én vagyok Fred.
– És én George! – cáfolták meg rögtön a mozdulatát, amivel kettejükre mutatott a bemutatásnál.
– Na látod, erről beszéltem. Amúgy ő George és ő Fred – ismételte meg az előző mozdulatát, mire a két srác kissé lelombozódott.
– Harry, Harry…
– … Hogy téged nem lehet átverni…
– Ja, és szinkronban beszélnek. Majd megszokod– vigyorgott Harry a Zambini-fiúra, aki már félmosollyal az arcán el is helyezkedett az egyik széken.
– Nagyon örvendek– biccentett az egyformáknak, és igyekezett nem elpirulni vizslató tekintetüktől.
– Charlie, jössz velem még egy vajsörért? – vonta fel szemöldökét a sebhelyes fiú, mire a vörös bólintott, és hármasban hagyták őket.
– Szóval mi okból is hívtál ide engem? – könyökölt lazán a pultra Charlie, s Harry akaratlanul felmérte a testét. Nem nőtt magasra, Ronnál is kisebb volt, de izmos és arányos testfelépítésű. Vörös lapockáig érő haját befonva hordta, bal fülében sárkányfog-fülbevaló himbálózott. Róla sem hiányozhatott a jól ismert Weasley-mosoly és a számtalan szeplő. Nos, Harry Potter fogalmai szerint Charlie Weasley kifejezetten szexis pasi volt. Hogy a kemény mellkasról és a gyors reflexekről ne is beszéljünk…
– Te szereted a kihívásokat, igaz? – emelte meg szemöldökét a fekete pajkosan.
– Óh igen…– vigyorodott el a másik.
– Akkor íme életed legnagyobb kihívása. Draco Malfoy.
– Draco Malfoy? Lucius Malfoy fia? Nem hallottam róla túl sok jót…
– Hát azt nem is fogsz… Draco egy akaratos, sznob kölyök némi aranyvér-mániával megspékelve.
– És mit is kéne nekem tennem vele?
– Hát kezdetnek például mit szólsz egy jó kis beszélgetéshez, majd két óra múlva egy fergeteges szexhez? – Harry direkt semleges arccal mondta, s szavaitól Charlie-nak a homloka közepére szaladt a szemöldöke.
– Igen?
– Ja. Draco egy kis pöcs, de van benne valami imádnivaló. Biztos vagyok benne, hogy nagy legény lesz, míg az ágyig nem juttok, aztán bepánikol és még ádázabb lesz. Jah, kb mint én…
– És mi a jó nekem abban, hogy szexelek egyet a családunkat lenéző sznobbal?
– A szex. És valld be, hogy tetszik a gondolat. Hogy betörheted és megszelídítheted. Még a neve is egy sárkányé. Hát még a temperamentuma! De biztosan elbűvölő lesz, és szerintem titokban a munkád is érdekli. Ja, és egész sok időt tölt az asztalunknál, szóval a jótékony Potter-befolyás már látszódik rajta.
– Jótékony Potter-befolyás, mi? – nevetett Harry szemei közé Charlie, mire az vigyorogva küldte le az utolsó kortyot a vajsörből. Látta a barna szempárban felcsillanni a harci kedvet. Kihívás elfogadva.
– Nos, csevegnék még veled, de szerintem megérkezett a te különbejáratú sárkányod. Ülj le valahol hátul, hogy ne legyél feltűnő. Azonnal itt vagyok– intett Harry, majd ellibbent mellőle. Kint valóban a szőkeség várta fázósan toporogva, felettébb idegesen – bár ezt igyekezett palástolni.
– Ne aggódj, tetszeni fogsz neki– vigyorgott hátra Harry, míg vezette a felhúzott csuklyás fiút át a fogadón, s megállt az egyik eldugott asztal előtt. Draco végül kikapcsolta a téli, bundával befuttatott talárját, és csak meredtek egymásra.
– Charlie, ő itt Draco Malfoy. Draco, ő itt Charlie Weasley – vigyorgott kettejükre Harry. Charlie leesett állal bámulta a kecses, ezüstszőke alakot. Ó, Harry nagyon is jól tudta, mi a gyengéje. Mikor Ron olyan sokat hablatyolt a szép Fleurről, a francia véla-leszármazottról, ő egyszer kifejtette neki, hogy szívesen megvendégelne az ágyában egy ilyen légies teremtést – persze csak ha fiú az illető. És most ott állt előtte egy vélához hasonlatos teremtmény, hatalmas, szürke szemekkel, rózsaszín ajkakkal és fitos orral. Maga az elegancia.
Draco nem erre számított. Talán Percy mindentudó arcát várta az ikrek csínyeivel, nem egy ilyen vagány férfit, akinek még a Weasley-vörös haj és a szeplők is szemtelenül jól álltak.
– Örvendek – biccentett és óvatosan leereszkedett a férfival szemben. Harry mindentudóan vigyorgott rájuk, majd visszaindult a kastélyba, hogy Hermione igájába hajtsa a fejét, és tanuljon is végre valamit. Sajnálta, hogy nem mehet az Odúba karácsonyozni, de valahol megértette Dumbledore aggályait, és engedelmesen segített csomagolni a barátainak.
– Harry, szerinted lehet valaha is esélyem Dracónál? – Ginny ezt a kérdést a klubhelyiségben tette fel fojtott hangon, hogy csak a fiú érthesse, az elutazásuk előtti este.
– Hát, Gin, én úgy tudom, épp randizik egy sráccal…– Mindkét mardekáros roppant elégedett képpel tért vissza Roxmortsból, és mindketten élénk levelezést folytattak bizonyos vörös hajú illetőkkel. – Miért kérded?
– Sejtettem…– tűrte füle mögé egyik elszabadult tincsét a lány. – Csak mert Theodore elhívott randizni.
– Theodore? Theodore Nott?
– Aha. Érdekes srácnak tűnik. Azt hiszem, én is az idősebbeket kedvelem…
– Na ne mondd…– vigyorgott Harry. Ginny általában neki mondta el a különböző randevúi sikerességét a bátyja helyett, és inkább fölsőbb évfolyamokból választott ő is partnert. – Colin Creevey-hez mit szólsz? – Ginny arcán igazi borzadály látszott, majd mikor rájött, hogy Harry csak ugratta, játékosan megfenyegette az ujjával.
– Vigyázz, Potter, mert a végén még rád uszítom…
– Miről beszélgettek? – könyökölt a kanapé támlájára Ron, akinek szintén sikerült befejeznie a csomagolást.
– Pasikról– válaszolták egyszerre, mire az megforgatta a szemét.
– Sejtettem. Ginny, nem tudtad kiszedni belőle, ki a titkos randipartnere?
– Csak annyit tudok, hogy mardekáros…– sóhajtott teátrálisan a megszólított.
– Hé, ezt meg honnan veszed?
– Folyton a pincéknél kódorogsz…
– Ja haver, nehezen hiszem, hogy Blaise-zel nincs köztetek semmi…
– Akkor ne hidd…– vonta meg a vállát vigyorogva Harry, és a továbbiakban eleresztette a füle mellett a két testvér találgatásait, bár némelyiken felnevetett.
– Hát Harry, vigyázz magadra, és ne csinálj semmi őrültséget… Vagy ne hagyj ki belőle minket– vigyorodott el a végére csintalanul Hermione, mikor elbúcsúztak egymástól. Harry viszonozta a gesztust, és végül megtartotta magának, hogy szerinte mennyire megváltozott a lány szabálykövető énje. Hermione is a családjával karácsonyozott, akiket viszont másnapra meghívtak az Odúba, így azzal vigasztalta magát, el sem fértek volna most, hogy Charlie is hazajött.
Furcsa volt visszatérni a hálókörletébe, majd gyorsan ki is menekülni onnan, mert Dean és Seamus ki akarták élvezni a nyugalmat. Neville már egy nappal előtte elutazott, mielőtt Harry lelkére kötötte volna, mivel és hányszor kell öntözni azt a kisebb dzsungelt, ami az ágyát körülvette. A Longbottom-fiú akkor szerzett húsevő növényt is a gyűjteményébe, mikor egyszer felfedezték, hogy Deanék nem csak a saját ágyukon huncutkodtak, hanem végigmentek mindenkién. Ron felégette az ágyneműt dühében, ő meg csak nevetett rajtuk, és megmondta nekik, hogy mikor nincsenek ott, ő mit szokott csinálni Dean ágyán (bár ebből semmi sem volt igaz). Azután csak Dean ágyán csinálták.
Végül úgy döntött, kimegy és repül egyet. Fogta a seprűjét, a Hermionétől előre megkapott, melegítővarázzsal ellátott kesztyűt – mert a lány biztosra vette, hogy rengeteget fog repülni a szünetben – és a talárját, azzal szinte lerohant az udvarra. Hideg, de tiszta idő volt, némi hóval a karácsony érzete miatt. A levegőből jól láthatta a távozó diákokat, nagy mulatságára Draco Malfoyt is kiszúrta, aki egész biztosan elcsúszott a csomagolással, ha 24-én délután indult útnak, két házimanót is dirigálva maga előtt, akik mahagóniládáit vitték – amiket persze vétek volna lekicsinyíteni. A nyomában ott volt a kacarászó Blaise, aki látható élvezettel húzta a szőke agyát, bár Harry a távolság miatt nem értette, miről beszélnek. Ugyan volt néhány tippje rá, mikor meglátta Draco feltartott középső ujját, ami barátjának szólt, miután az háton dobta egy hógolyóval.
Végül elunta a nézelődést, és mivel teljesen el is gémberedett, bement vacsorázni. Kevesen maradtak az ünnepekre, két hetedéves griffendéles, akikhez végül odaült, és egész jól elbeszélgettek. Hiába sandított a tanári asztal felé, nem látta Pitont, pedig tudta, ő is itt maradt a kastélyban, ahogy Dumbledore, McGalagony és Bimba professzor is.
Vacsora után a két griffendélessel köpköveztek és nézte, ahogy varázslósakkban szó szerint porig alázzák egymást, majd korán elment lefeküdni. Engedelmesen meglocsolgatta Neville susnyását, melyért Bimba professzor biztosan odáig lett volna, majd sokáig folyatta magára a meleg vizet, hisz nem kellett attól tartania, hogy valaki(k) rátörik az ajtót. Kissé szorongott, vajon Perselus mit szól az ajándékához, és mivel nem tudott magával mit kezdeni, elővette az okklumenciakönyvet, ami megtette a hatását, s hajnali kettőkor arra ébredt, hogy a könyv sarka fájóan mélyed bele a vállába. Utána volt megint valami zavaros álma Dracóval és Charlie-val, és olyan tíz körül kelt fel, egy kisebb ajándékhegyre az ágy lába előtt. Meg tudta tippelni, melyik kitől érkezett, és egy zöld csomagolópapírba vont, gyanúsan könyv alakú csomag vonta magára a figyelmét. Hermione nem lehetett, mert ő nem csomagolná be környezetvédelmi indokokra hivatkozva, és különben is, már odaadta, Dumbledore Mindenízű Drazsét szokott neki ajándékozni minden évben, Hagrid ajándékaihoz képest pedig túl percíz volt a csomagolás és túl nyugodt a benne lévő valami. Végül ezt húzta ki, és bontotta ki óvatosan. Aztán csak lesett.
Egy bájitaltankönyv feküdt az ölében, egészen pontosan az a bájitalkönyv. Aminek az elejébe ez volt írva: A Félvér Herceg tulajdona. Ahogy kinyitotta, hogy ellenőrizze a gyanúját, egy levelet is talált benne, Piton szálkás betűivel.
Mivel azt mondtad, a Félvér Hercegtől jobban tudsz tanulni, gondoltam, a rendelkezésedre bocsátom, mielőtt még pofára esnél a vizsgán. Tettem hozzá kiegészítéseket, és megjelöltem a tartalomjegyzékben a RAVASZ-szinten elvárt főzeteket. És Merlinre kérlek, az ismeretlen varázsigékkel ne, ismétlem NE kísérletezz. Ha nagyon viszket a tenyered, kérdezz meg engem (bár nem ígérem, hogy nem rajtad fogom bemutatni).
P. P.
Harry elmosolyodott, és belelapozott a könyvbe. Megtalálta azokat a részeket, amikhez hozzáírt, mivel kézírása megnyúltabb volt a diákéveiben papírra vetetteknél. A tartalomjegyzékben megnézte a kis pontokat is, és megkönnyebbülten látta, hogy a férfi azokhoz a bájitalokhoz is írt kiegészítéseket, amiket bejelölt, de a Félvér Herceg nem tartotta szóra érdemesnek akkor. Levitte magával a könyvet a Nagyterembe is – persze a borítóját megváltoztatta Seprűkarbantartási Kézikönyvre, mert semmi hangulata nem volt a kérdezősködéshez. És fedezéknek sem volt utolsó, ami mögül kémlelhette a tanári asztalt, és szuggerálhatta Perselus üres helyét. Igen kíváncsi volt, ő mit szólt az ajándékához.
Perselus Piton nem szokott ajándékot kapni. Persze, Dumbledore citromos cukorkái elengedhetetlen kellékei voltak az ünnepnek (minden évben az egyik fiókjába dobálta ezeket, aminek ettől átható citromillata volt), s Luciusszal ajándékozták meg még egymást, különféle márkás és különleges italokkal, de ennyi. Így nem tudta mire vélni a kis ládikát, ami a nappalijának asztalán pihent. Elvégzett rajta pár diagnosztikai varázst, de nem mutattak semmi gyanús varázslatot, így pálcáját készenlétben tartva kinyitotta a tetőt. Felül egy pergamen volt, rajta mindössze egy dacos sor.
Akkor is finom volt.
Ahogy belenézett a ládába, az ketté volt választva, a jobb rekeszben szárított illetve konzerválóvarázzsal ellátott borókabogyók, a balban pedig egy másik láda Tücskök felirattal.
– Szemtelen kölyök…– mormogta az orra alatt, de szája sarka mosolyra kunkorodott.
Ahogy Piton belobogott szokásos fekete talárjában, szeme akaratlanul is a fekete szénakazalt kereste, amit meg is lelt, egy gyanúsan semleges című könyv fölül leselkedve. Mikor találkozott a tekintetük, Harry elvigyorodott, leengedte arca elől a könyvet és köszönömöt tátogott a tanár felé. Az csak biccentett egyet, majd helyet foglalt, és mikor senki nem figyelt, pálcájával a fekete felé bökött, és egy pillanatra láthatóvá vált a könyv valódi kinézete. A címet nem tudta elolvasni, de azért megismerte, és elégedetten kavargatta a teáját.
– Potter végre kezd észhez térni…– dünnyögte a meleg folyadékba, mire Dumbledore odafordult hozzá.
– Mondtál valamit, kedves Perselus?
– Csak hogy köszönöm a cukorkát.
– Semmiség fiam, igazán. Én tartozom köszönettel a zokniért– kacsintott az ősz varázsló, de csak egy kimért biccentést kapott a másiktól, aki bele sem mert gondolni, mire használhatja a zoknikat az igazgató. Aki egyébként megszállott macskamániás volt, és rengeteg kismacskát is tartott, azokat rakta be a puha pamutzoknikba éjszakánként, de ezt persze senki sem tudta.
Harry átvészelte a szünetet átváltozás nélkül, az újévet pedig már barátai társaságában ünnepelte, akik kivétel nélkül visszatértek a kastélyba. Hogy, hogy nem, a Szükség Szobájában az Aranytrión, Ginnyn, Neville-en, Lunán és az elmaradhatatlan Seamus-Dean pároson kívül felbukkant még Charlie Weasley ikeröccseivel, valamint rejtélyes módon ott volt Draco, Blaise, sőt, még Nott és Pansy is.
Ron a mardekárosok láttán kissé lesápadt, főleg mikor Ginny szabályosan a nyakukba ugrott, de aztán Blaise odacsattogott hozzá valami varázslólapot lobogtatva, és nekiláttak megbeszélni az olasz számára újdonságnak ható taktikákat. A Zambini család többféle kulturális folyóiratot is járatott, és az egyikben talált varázslósakk lépéskombinációja nem volt világos a fiú számára, Ron pedig máris nyakig merült a magyarázatban.
– Azt hinnéd, hogy utálja a mardekárosokat, aztán jön Blaise és két perc alatt az ujja köré csavarja–  lépett Harry mellé Ginny, s vigyorogva szemlélték a párost.
– És az a legjobb, hogy ennek nincs is tudatában… Ha Ron nem lenne megrögzött heteró, no és persze ha nem lenne mellette Hermione, akkor tuti járnának már…
– De Harry, el tudod te képzelni a bátyámat egy ilyen helyzetben?
– Az attól függ, melyikre gondolsz? – Kacsintott a lányra, mire mindketten felnevettek, aztán a vörös mesélt a randijáról Theodore-ral, aki egész jófej volt, bár túl sokat beszélt magáról, meg Ginny testéről.
– …és a legjobb bókja egész este ennyi volt: a tested, akár egy templom. Most komolyan Harry, hát akkora darab vagyok én?
– Figyelj, ez korántsem annyira rossz, mint amiket Herm kapott Rontól a kapcsolatuk elején. Nem állítom, hogy most jobb a helyzet, de ha hozzászoksz a stílusához, akár még elragadónak is találhatod…
– Hát köszi…
– Jó, akkor Nott felejtős. Mit szólsz… Pansyhez?
– Pansy? – a lány tekintetével megkereste a kérdéses személyt, aki Dracót és Nevillet ugratta valamivel, amin a szőke nevetett, az utóbbi pedig elpirult.
– Bár mindig csak pasikról beszélgettünk, sosem vettem észre, hogy elzárkóznál egy ilyen kapcsolattól…
– Na jó, de Pansy, mégis… bááár, végül is…– azzal Ginny felemelkedett, és a bátyjai szemében már látott ragadozó tekintettel odasétált a trióhoz, és lazán bekapcsolódott a beszélgetésbe. Harry nem sokáig maradt egyedül, mert rögtön betámadták az egyformák, hogy megköszönjék a legújabb ismerősüket neki. Ő pedig mindent hallani akart.
Aztán játszottak még különféle mugli társasokat Seamus jóvoltából, amiket Draco is csak addig szidott, míg valaki feltűnésmentesen bele nem csípett a hátsójába; és még többet ittak. Harry feslett énje dőzsölt a felelsz vagy mersz játéknál, és szinte csuklott a gyönyörűségtől, miután a Blaise jóvoltából George-tól és Fredtől kapott heves csókok után visszaindult a helyére, és meglátta hamuszín Ron arcát. Kétségtelenül vad éjszaka volt, az éjfélkor elcsattanó kötelező csókokkal, ki hevesen (Blaise és az ikrek, Hermione és Ron, és minden bizonnyal Dean és Seamus is, de ők már tizenegy körül eltűntek), ki feltűnésmentesen (Charlie és Draco) csókolózott, de senki sem maradt ki.
Harry az ikrektől kapott egy ráadást a játék mellé, meg Blaise-től egy bemutatkozót, Neville-t Luna ajándékozta meg egy álmodozó puszival, Nott Ginnyt támadta le, aki viszont szájrapuszival jutalmazta a segítségére siető Pansyt. Olyan háromóra tájékában végül lassan elszállingóztak, ki-ki a saját hálókörletébe, csak az olasz fiú és az egyformák maradtak, nyilván megbeszélni az ikrek legújabb fejlesztéseit. Harry érezte a varázslat bizsergését a hátában, ahogy átrendezte magát a szoba a bent maradók igényei szerint, de nem fordult meg, mert tudta, mekkora az ikrek fantáziája. Remélte, a már nem itt tanuló diákok is elégedetten és legfőképp feltűnés nélkül távoznak majd. 
Az elseje fájdalommal teli nyögéseket hozott, meg édes, illetve zavarba ejtő emlékeket, de összességében mindenki elégedetten és reménykedve tekintett az elkövetkezendő év elébe.